Nyomor. Bródy Sándor

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ style="font-size:15px;">      – Mese, mese, kedves barátom, ez az egész élet; a kit meghat, gyermek! Tested nyomort érez, ne higyj neki: az egész csak mese! Boldog vagy? – múló mese az egész. A természet álmodik: a vén dada regél s az ember elszontyolodva hallgatja a dajkamesét, hisz neki… Pedig olyan hazugság a kín és kéj mely a föld fiában születik, mint a sarkantyún forgó vár története s a voltaképeni igaznak, a természetnek semmi köze hozzá… Mese és semmi más az is, hogy pusztúlok itt e korhadt ágyon; vegyem komolyan elmúlásom, mikor csak mese; hisz ha elenyészek: csak a teremtés egy hóbortos álma hal meg bennem s a lényeg él tovább. Mese, bolondos mese – semmi más!..

      A kis gyermek apjához símúlt s odadörzsölte síma állát a bozontos, szúrós állhoz s hagyta magát öntözni a könyektől, melyek sűrűn patakzottak le a félig nyitott szempillák alól…

      – Ki venné komolyan az életét? Éljen, a ki élni tud s pusztuljon a halál fia! Csak semmi köny, semmi gyerekes érzékenykedés!

      Megfogja nézni néha ezeket a gyerekeket, mit csinálnak, élnek-e s hogyan élnek… Ha majd már én nem leszek!? És az asszonyt.

      A beteget belépő felesége szakitotta félbe.

      A szép aszony telve volt mindenféle holmival.

      Az apróságok ráugrottak s elszedték az élelmiszerekkel telt kosarat s minden engedelem nélkül habzsoltak tartalmából.

      Mefisztó barátom hálásan mosolygott feleségére, majd hirtelen elkomorúlt:

      – Hát honnan vetted ezt a sok drága holmit?

      – Pénzért!

      – S a pénzt?

      – A czak-hímzésekért kaptam.

      – Asszony, hazudsz!

      Az asszonyon csakugyan meglátszék, hogy hazudott; alig tudta zavarát elrejteni s félénken nyujtá az általa most hozott üveges orvosságot férjének.

      – Köszönöm, de már egészen jól érzem magam, nincs rá szükségem. – Gyerekek, ide a ruhámmal, felkelek, el kell néznem az iskolába…

      Az asszony hiába tartóztatta, Gáspár felöltözött és elvánszorgott.

      Késő délután tért haza. Nem szólt egy szót sem, lefeküdt s ajkait összeszorítva hallgatott…

      VI

      A bútorok visszakerültek. Az erzsébetvárosi kis lakás újra olyan volt, mint régen.

      A szegény beteg azonban nem akarta az ő bőrdivánját elhagyni. Talán nem is tudta. – Csak feszelgett, vergődött, amint egyenként hozták vissza az elzálogosított tárgyakat. Beszélni akart volna, de nem tudott.

      Az asszony jókodik körülte s ő a fal felé fordúl. Mindig van egy-két gyerek a paplana alatt, kit hevesen ölel magához.

      Alig-alig szól egy szót, sóhaját elfojtva, összeszorított ajkakkal, némán fekszik.

      Reggel óhajtja az éjt s éjjel alig várja a reggelt. – A kielégített gyomrocskájú aprószentek vígan hanczúznak körülte.

      Megjelenik a szőke igazgató úr is betegágyánál. Lehúnyva szemeit, alakoskodik, mintha aludna.

      Az összeszáradt szemhéjak alatt két nagyon is éber szem ég, éget.

      Az asszony halványan ül egy széken s int a vendégnek, hogy távozzék.

      A beteg felveti szemeit a szép asszonyra s nézi, hosszan, nézi.

      Mondhatlan szerelmet súgároznak ki magokból a még mindig gyermekies, de már homályosodni kezdő szemek.

      És megcsillan a kifejezhetetlen emésztő vád is a merev tekintetben.

      Az asszony elmerűlve néz a semmiségbe s bár arczán a szánalom látszik, alakján, érzéki testén tombol az élet.

      Szegény beteg szólani akar s ki-kiejt egy tört, értelmetlen hangot. Végre mégis kimondja:

      – Igaz?

      – Mi?

      – Semmi… semmi!

      Behúnyja szemeit s a falhoz fordúl.

      Napok mulnak s nem szól egy szót sem. Nincs semmire szüksége s alig eszik valamit. Orvost nem enged magához. Egy nap azonban odaszólítja magához az asszonyt, összevissza csókolja kezeit:

      – Hát igazán édesanyádéktól kaptad azt a sok pénzt?

      – Igen.

      – Mióta nem koldúsok?

      – Örököltek.

      – Igaz?

      – Igaz!

      – S te nem űzöl el magadtól?

      – Ugyan!..

      – Ah, mint szeretnék élni, élni…

      Nem fejezte be a mondatot; nem akarta, vagy nem tudta?

      Voltak azonban napok, midőn ismét szerfelett nyughatatlan lett. Úgy tetszett neki, mintha az ablakon keresztül a szőke igazgató alakját pillantotta volna meg.

      – Miért jő ide engem kínozni ez az ember!?

      – Hisz nem jő!

      – Láttam.

      – Képzelődöl.

      – Tudom, hogy vele tartasz.

      – Ugyan!..

      – Tudom, bizton…

      – Ne kínozz!

      – De érzem…

      – Nos ha igen, hát igen: a gyermekek csak nem halhatnak éhen s te úgy sem »bánod!«

      Gáspár elhallgatott, de kevés váratva ismét megszólalt:

      – Igazad van, a gyermekek nem halhatnak éhen s a beteg dögöt is táplálni kell… utoljára is nem nagy dolgon áll a vásár…

      – Hanem édes, mondd meg, úgy-e nem igaz!?

      – Nem.

      – Esküdj meg.

      – Ugyan ne kínozz, mondtam, esküszöm.

      – Nem azért… csak kíváncsiságból kérdem.

      A betegnek ezután jó napjai következtek. Majdnem víg volt, bár teste mind jobban-jobban hanyatlott. Egy természettudományi munkáját emlegette, melyet benyujtott a minisztériumnak СКАЧАТЬ