Nyomor. Bródy Sándor

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ (gúnyosan nevet.)

      Nos édesem… meg végre oszt’

      Az édes titkot csak mi ketten

      Tudjuk meg és más senki sem…

      (Megöleli s megcsókolja.)

      Férj.

      (Belép, meglepetve.)

      Nos, Asszonyom?!

      Asszony.

      (Pillanatnyi zavarral.) A rokonom.

      Kiről beszéltem oly sokat:

      Messziről jőve látogat;

      Hogy már megyen, úgy sajnálom. –

      A férjem! (A szeretőnek férjét bemutatja.)

      Szerető.

      (A férjjel kezet fogva.) Jó uram…! (Az asszonynak kezet csókolva.) Az ég veled!

      Teszem szerencsém röviden!

      Férj.

      Derék… derék!

      Szerető.

      (Menés közben súgva az asszonynak.) No hát?

      Az asszony.

      (Súgva.) Igen!

* * *

      Eddig tartott a sajátságos poéma. A különös levél pedig így végződött:

      »Még sem olyan bolondok azok az eszkimók…! Miért? Kérdje meg ön Hajnács Gáspárt vagy feleségét. – Laknak »itt« és »itt.««

      III

      Az Erzsébetváros valamely névtelen kis utczájában, a levegő-fertőztető aszfaltgép örökös állomáshelyén, lakott Hajnács Gáspár.

      Lehet, hogy azért lakott itt a város keleti végén, mert az intézet – melyben föld- és természetrajzot tanított – ép a város nyugati határán, az alsó Dunasoron vala elhelyezve. – Körülbelül egy tisztességes mértföldet kellett bejárnia mindennap vagy négyszer. És így talán azért nem járt téli kabátban a leghidegebb télben sem, nehogy valami nagyon kimelegedjék.

      S azért volt-e olyan jó étvágya, mert sokat járkált, vagy azért, mert kevés módja volt az evésben?

      Akárhányszor találkoztam véle az utczán, amint kenyérdarabkákat rágicsálva, lassan bandukolva olvasgatott. Egyszer össze is ütköztem vele, úgy hogy nem lehetett többé eltűnnöm; menten elfogott:

      – Nos, most ha akar, ha nem: jön hozzám!

      Az aszfaltgőzös most is ott füstölt a névtelen utczában. Szinte jól esett bűzös melege a zúzos, dermesztő hidegben.

      Mindjárt mellette a sarkon ott fagyoskodott az utcza éléstára: a laczikonyhás szatócs.

      Gáspár sült kolompért vett tőle:

      – Nagyon szeretik a gyermekek…

      – Ah, hát gyermekei is vannak?

      – Fájdalom: éppen három darab! A házas életnek temérdek árnyoldala mellett a legijesztőbb árnya az: hogy szükségkép gyermekek származnak belőle… Adta fattyjai: az ember oly szívesen tekerné ki a vézna kis nyakaikat… A legnagyobbik fiam már 7 éves s annyi kalapot ront, mintha a fején járna! A legkisebbik alig négy hónapos s már is több esze van, mint az apjának… Most betegeskedik, talán lesz esze s meghal!..

      A lépcsőházban egész raj gyermek támadott meg bennünket. Belecsimpajkodtak a kóczos, rideg emberbe s »kis czukros papának« nevezték. Alig tudta őket lerázni magáról s úgy látszott, mintha szégyelné is előttem a dolgot s igyekezett rideg, méltóságos arczot vágni, de nekem sikerült észrevennem azt a pillanatnyi, végtelenül gyöngéd tekintetet, melyet Mefisztó barátom loppal a hanczúzó gyermekekre vetett.

      – Hogy van az Irénke? – kérdezé látszólag a legnagyobb közönynyel.

      – A melle lármázik s egész teste kék! – válaszolta a legnagyobbik fiú s igyekezett szomorú arczot ölteni.

      A sarkastikus tanító elsápadt. Pillái megrándúltak, aztán végtelen közönynyel mondá:

      – Hm! Hol veszem a költséget a temetésre?

      És nyílsebességgel futott fel a lépcsőn, mint ha engem egészen elfelejtett volna.

      Egyedül léptem be lakásába.

      Nem várt rend és tisztaság fogadott.

      A konyha oly tiszta volt, mint egy üvegpohár. Nyilván keveset főzhettek benne!

      Egy másik szobán kopogtattam. A szűk, de ragyogó, kellemes odú, úgy látszik, a Mefisztó barátom szobája volt. A fehér falon polczok, telve, roskadva könyvek terhétől. Egy fenyőfa-asztalon, Darwin rút, majomarcza és Schopenhauer eszményi, hatalmas alakjának fotografiája. Az asztal alatt félig kész gyermekjátékok.

      Benyitottam a második szobába.

      Az ágy végén egy jól táplált, kellemes arczú asszony-alak ül.

      A szoba közepén meglehetősen díszes bölcső, melyet Mefisztó barátom hosszú karjaival oly ügyetlenül, de olyan buzgalommal ringat.

      Mefisztó barátom, amint megpillant, ijedten ugrik fel a beteg gyermek bölcsőjétől s karonfogva: bemutat feleségének.

      Leülünk s hallgatunk. Én nézem az asszonyt. Milyen fiatalnak látszik férjéhez képest, pedig valójában aligha fiatalabb nála. Most talán szebb, mint lánykorában lehetett. Telt idomai, kövér nyaka, melyből a haj fején kontyra van feltűzve: kihívó, de bájos.

      A tanitó lopva reá-reá veti szemeit s ismét olyan gyengéden mosolyog:

      – Hej, asszony, fedetlen a nyakad, még megfázol!

      A szobában nyári meleg volt. Az asszony pirulva födte be nyakát.

      – Tetszik látni, ilyen túlzott ez az én férjem. Úgy félti az embert még a szellő fúvásától is… pedig mennyire jobb lenne reá nézve, ha mi nem lennénk… A minapában is, midőn a Belluska himlős volt, éjjeleket virrasztott fenn mellette s bár az orvos saját egészsége érdekében szigorúan megtiltotta, hozzá is feküdt a kicsikéhez…

      Mefisztó barátom ingerülten vágott közbe:

      – Egy kis experimentáczió volt az egész… az orvost akartam megszégyeníteni…

      – Hát azért sírt napokon át, mint egy gyermek!

      Ismét bennszakadt a szó.

      A kínos csendet a tanító pathetikus szavai törték meg:

      – Sírás… gyermek: az ember szivesen csavarná ki ezeknek a sokétű fattyúknak СКАЧАТЬ