Nyomor. Bródy Sándor

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ tán az igazgató úrnál is nagyobb, – egy rézdenárt sem adna a mi kerekkeblű hölgyeinkért. Eh, az egész dolog utoljára is arra való, hogy a kölyköket táplálja…

      Az asszony szemei megvillantak. Az igazgató vette esernyőjét s indúlni készült. A tanító szórakozottan mondott neki »jónapot.«

      Hárman maradtunk. Az a fojtó csend, mely vihart foglal magában: kínos érzést keltett bennem. Nem tudtam eltávozni s kín volt maradnom.

      Az asszony kis leánykáját altatá, Gáspár pedig nagy léptekkel, mintha a kis szobát mérte volna, fejét földre szegezve, mélyen gondolkodni látszott. Olykor-olykor felveté szemeit s reám nézett.

      Talán szerette volna, ha távozom?

      De én, mintha le voltam volna kötve arra a székre, nem tudtam felkelni. Mintha megzsibbadtam volna…

      Mefisztó barátom most már folyton s mereven nézett rám. Egyszerre csak halk, de éles hangon beszélni kezdett:

      – Lássa, ez a szőke izmos ember halálig szerelmes a feleségembe; kitöri a hideg, ha látja s ez az én asszonyom mégis kínlódni hagyja! pedig kár szegényt, olyan hálás firma! Látta, mily kéjjel fogta kezébe az aszony kezét? pedig csak a kezét! Majd elnyelte… Teréz, nem is tudom miért kínozod?!..

      Az asszony ujolag elpirúlt. Valamit sziszegett nagy fehér fogai között. Azt hiszem, ezt mondá: »bolond!«

      Mefisztó barátom folytatá:

      – Kár ennyire gyötörni ezt a szegény embert, mikor utoljára is… hm! Mit gondol, talán két vége van ennek a históriának? Dehogy, csak egy! S ez egy?..

      Vigyázz, addig egészen lefogy az igazgató úr s olyan rút, nyurga lesz, mint én! Annyival sekélyesebb, mint amennyivel külömb most nálam…

      Teréz idegesen izgett-mozgott helyén. Elpirúlt, majd elhalványult. Fejével intett férjének. Nyilván azt akarta mondani hogy: »ez előtt!?«

      Mefisztó barátom hangja mind keserűbb s hangosabbá lőn:

      – Aztán, ha teszed, okosan tedd. Meg ne hagyjad magadat csalni! Az igazgató úr pénzes, igen pénzes ember, érti hogy kell a publikumot kisajtolni… Kár volna elszalasztanod a szerencsét! Kitől félhetsz? Én tőlem?! Nevetség, leélted velem a java időt, itt vannak a porontyok, no hiszen: ki sajnálna egy elhasznált köpenyeget? Bolond, a ki sajnál. Adjő, el veled az ócskához! Jó éjszakát!.. Kitől félhetnél hát mástól? Becsület: ostobaság. Agyrém, mely agyrémképen is alig él már!

      A kar forró, a kebel meleg: eredj, várnak!

      Az asszony levetette az ágyra alvó gyermekét. Felpattant, karjai remegtek, szeme villogott:

      – Miért kínzasz, ember?!

      – Én nem kínozlak, te kínzasz mást, mért kínzod, minek a sok teketória!.. Öleld meg, rohanj karjaiba…

      – Akarod?

      – Nem bánom!

      – Nem bánod? Jól van, mért nem mondtad ezt előbb!? Hogy mi vagyok neked: csak most tudom… Megteszem-e? Nagyon szívesen! Csak hogy még eddig egy csókomat sem kérte. Sebaj, felfogom neki magam ajánlani. S ha remeg, megmondom: hisz a férjem »nem bánja!« Mért ne tenném, mért ne szeretném? Kéjért s jó pénzért! Felezni akarod az árt? Legyen, nem bánom… Csakhogy mért nem mondtad ezt előbb? Mennyi haszontalan sóhajtól mented meg a levegőt. Az ő s az én szerelmi sóhajaimtól. Vagy azt hiszed, engem nem kínzott érte vágy? Csalódol. Szeret engem s én is szeretem; szeretem, óhajtom!..

      A tanító arczát halotthalványság futotta el, a mint a falhoz támaszkodva hallgatá ennek a lényéből kikelt s a szenvedélyességtől százszor megszépült asszonynak elfojtott, majd heves, el-elcsukló zokogástól benn-benn szakadó hangjait. Majd midőn az arczát kezeivel befödve, zokogva borúlt ágyára: könyes szemmel, ingatag lépésekkel, egész lényében meghatva, közeledett hozzá és kezére végtelen gyöngédséggel csókot nyomott:

      – Teréz!..

      Az asszony ellökte magától.

      V

      A kőnyomatú, nedvességtől befuttatott arczképek még megvoltak, – egyéb azonban alig.

      Egy rongyos bőrdivánra – melyet valószínűleg nem lehetett eladni – volt vetve az ágy –: huzat nélküli, toll-szegény párna s vattáját hullató, avúlt paplan.

      Valami szú-ette faágy nyikkant-pattant a sarokban és ürességével a legnagyobb nyomorról a leghangosabban beszélt. Roskadozó léczein gyerekek játszottak, nyiharásztak, majd egyszerre el-elkezdtek picsogni.

      A rongyos paplan alól Mefisztó barátom szederjes arcza, bozontos feje bukkant ki:

      – Ide jutottam, a mióta nem látott. Három hónap óta lopom itt az ágyban a napot.

      – Hol fáj?

      – Mindenütt, de legjobban itt a szivem táján… Hé, Irmuska, mért sírsz? Talán éhes vagy, édes lelkem?.. Olyan falánkok ezek a gyerekek! Igen, nincs valami nagy bajom, csak járni, lélekzeni nem tudok. Egy kis sorvadás az egész; az, meg egy kis lustaság…

      – Hát a felesége?

      – Valami boltba ment, hímezni szokott éjszaka ingelőkre czakkot – azt ment eladni. Hiába, tömködni kell engem s a gyerekek se halhatnak éhen! A mi kis czók-mókunk volt, szépen megettük; a fizetésem meg beszüntette az igazgató, mit is tehetett volna egyebet? Nem bolond, hogy potyára hízlaljon egy élhetetlen embert…

      Arthurka mért nyöszörögsz? Megint alakoskodol, mintha fáznál, te haszontalan kölyök! – Ugyan kérem, legyen olyan szives, fektesse ide hozzám azt a porontyot…

      Jaj, milyen sokáig jő az az asszony, még kora reggel elment. Megveszkődik már éhen ez a csürhe!

      A gyerekek összebujtak egy sarokba s a földön feküdve, türelmetlenül hánykolódtak.

      Atyjok szeme folyton reájok volt szögezve. – Köny, vagy betegségtől nedves az a zavaros szem?

      A két éves kis Irmuska hozzám jő és térdemre mászik; keresgél zsebemben s egy ezüst huszast talál. Az öröm kifejezésével rejti markába.

      Mefisztó barátom haragosan néz rája.

      – Add vissza, te szemtelen?

      – Hadd tartsa meg a kicsike.

      – Nem szabad, add vissza mindjárt.

      A kis Irmuska sírva nyújtja vissza a pénzt.

      A tanitó behúnyja szemeit. Istenem, milyen arcz!

      A halált és nyomort, – ezt a két édestestvért – nem váz, de ilyen alaknak, ilyen elkényszeredett, kiszáradt, az enyészetet s az enyészet tragikumát magában viselő alaknak fessétek!

      A СКАЧАТЬ