Nyomor. Bródy Sándor

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ rosszúl táplált szegény gyermekek divatos betegsége a ráng-görcs irtózatosan elcsúfitotta az úgyis vézna, még hajnélküli gyermeket. Szemei felfordúltak, kicsi végtagjai rángatództak, arczocskája olyan lett, mint valami piszkos fehérnemű, ajka tajtékzott s kínosan nyögött…

      Mefisztó barátom szorosan kebléhez ölelte az emberi formáját elhagyott vézna testet s habzó, kékült ajkait össze-vissza csókolá.

      A rángás még egyszer végig rohant a szegény áldozaton s a kis gyermek nem volt többé.

      A rideg ember felordított:

      – Meghalt! – s még szorosabban ölelé magához a kis halottat.

      Az asszony egy könnyet törült le piros arczáról:

      – Tedd le szegényt…

      Gáspár nem akarta letenni, egészen elfeledkezett magáról s mindenféle beczéző szavakat intézett a kis halotthoz s midőn az nem gügyögött vissza: haját tépve, zokogva rogyott le az asszony mellé. Ráborúlt annak széles keblére és sírt, mint egy gyermek.

      Csakhamar észrevette azonban, hogy nem egyedül van s megtörülve arczát, közönyt erőltetve, magára szólt:

      – Hm. Hol veszek pénzt a temetésre?

      IV

      – Áldja meg az isten, hogy eljött; halálra búsúlom, únom magamat. Az emberem manapság, alig-alig van itthon; szerfelett kesereg az elhalt kis fiúnk után… Egyre azzal vádolja magát, hogy halálának ő az oka: mert nem tudta kellő táplálék- s ápolásban részesíteni. – No bizony, mintha minden gyermek aranybölcsőben élne, mégis megél! Eljött az ideje: azt mondom, de Gáspárnak mindhiába; folyton-folyvást epeszti magát. Bár nem szól, de én jól látom, mi bántja; és uram isten, mindegyre az ő bölcsészeti elveivel okoskodik, melyeket én bár nem tudok megérteni: mindazonáltal azt hiszem, hogy az egész szamárság. Talán ő maga sem hisz bennök!

      Jaj, szinte azt is bánom már, hogy születtem. A gyerekekkel annyi baj van, egész nap vesződöm velök. És örökkön-örökké a gyomor gondja kínoz; délelőtt évődök: mi legyen ebédre, ebéd után a vacsorával s vacsorakor estve már a másnap reggelivel kell törődnöm… Gáspár pedig, ha perczre pillanatra hazajő: kétségbeejt levert arcza, s unalmas bölcselkedésével. Mind a férfiak ilyenek? úgy-e nem!? Aztán erővel el akarja velem hitetni, hogy ő valami borzasztó rosszlelkű ember. Utóljára annyit példázódik, hogy meglátom kékült, láztól kipersegett ajkán kicsapni a kénlángot… Istenem, Istenem, ezért megy férjhez az ember!

      Nagyon csinos volt ez a könyező, panaszkodó asszony. Isten tudja, oda akartam hallgatni, mit beszél s egyre érzéki alakja foglalt el. Kifejlett felső teste ringott széles csípőjén. Viseltes, egyszerű, de tiszta kartonruhájában, tündöklő tarkójával, eszembe juttatta azokat a húsos, németalföldi, teljes korú madonnákat, apró, de csillogó kék szemeikkel, ölükben a mohón szopó, vörnyeges hajú, erőteljes kis Jézussal.

      Egy több mint esztendősnek látszó, maszatos kis leány ott csüngött a csinos asszony telt s előttem is födetlenül hagyott kebelén… Hát csak a Van Dyckék izmos, szőke szent Józsefe hiányzott a háttérből, hogy a hasonlat, a kép teljes legyen.

      És szent József csakhamar jelentkezett. Azaz hogy egy szőke sertehajú, szerfelett izmos, hatalmas bajuszú úriember nyitott be a szobába.

      Úgy látszik, nem számolt idegen ember ittlétére s meglehetősen feszélyezett módra nézett reám.

      Mefisztó barátom főnöke, az intézet igazgatótulajdonosa volt ez élte javában lévő, piros, duzzadtképű úr.

      Émelygős hangon mondá:

      – Kívántam ténsasszonykát meglátogatni; hogy van? Hajnács nincs honn? Ah, igaz, épen most tart előadást; egészen elfeledtem!

      E szavak közben pedig folyton s merőn a még mindig szoptató asszonyra szegezé szemeit, ki – nekem legalább úgy tetszett – nyakáig pirúlt e tekintet hatása alatt és összevonta ruháját mellén.

      Lassan-lassan társalgásba melegedtünk.

      Mefisztó barátomról volt szó.

      A főnök szörnyen dícsérte nagy tudományát.

      Az asszony unatkozottan erősítette szavait.

      Én sajátságos filozófiai elveit említém fel.

      – Azt érteni kell! – jegyezte meg sarkastikusan a németalföldi modorú szent József s idegesen izgett-mozgott székén. Olykor mintha valamit akart volna felvenni a földről – lehajlott.

      A tanitóné idomos alsó lábszára – amint lábait egymáson keresztbe fekteté – kilátszott a rövid ruha alól.

      Az igazgató majd elnyelé szemeivel a kövér izmokat. Kis szürke szemei tágra nyilva csillogtanak. És elkékült pittye mintha összeragadt volna…

      Csak szakadozott lélekzetvételünk s a szopós nagy gyerek majszoló gőgicsélése hallszott.

      Az igazgató egyszerre csak megszólalt:

      – Hallották már? a kezekből biztosan lehet jósolni.

      Régi dolog, gondoltam magamban, de vajjon mit akar vele ez az ember!

      – Nem hiszi ténsasszonyka? Adja ide a kezét, mindjárt megmutatom.

      Az asszony félig-meddig kelletlenül, kinyújtá vastag karját s húsos fehér kezét az igazgató tenyerébe tette. Ez erőltetve kaczagott:

      – Nos, hát itt ebben a tenyerében, az izom határ-bevágásai egy nagy M-et képeznek; ez azt jelenti, hogy: »Mindnyájan!« A másik tenyerében – nyújtsa csak kérem ide – ismét feltalálható ugyanazon »M«; ez meg azt teszi, hogy: »Meghalunk.« A jóslat tehát igy hangzik: Mindnyájan Meghalunk, tehát ön is!

      A magyarázat közben az intézettulajdonos meg-megszorongatta a puha, fehér kezet s perczekig – látszólag öntudatlanul – babrált, játszott vele.

      De midőn váratlanúl Mefisztó barátom lépett be a szobába, hirtelen – gyorsan elbocsájtá kezeiből.

      Gáspár rosszkedvűen, hidegen üdvözölt bennünket; fürkésző tekintetet vetett az igazgatóra, ki megjelentekor felkelt székéről s feltünő barátságosan szorított kezet a rideg emberrel.

      Ez alig-alig szólt egy szót s mereven feleségére nézett, majd szemével integetett neki. Az asszony nem értette. Mire Mefisztó barátom elpalástolhatlan izgatottsággal mondá:

      – Nézd csak Terus, nyitva van a nyakad: mondom, még megfázol… gombold össze mellénykédet!

      Majd sarkastikusan hozzátevé:

      – Nem azért mondom, mintha ezeket az urakat meg akarnám fosztani a kétségkivül »felséges« látványtól, melyet kebled nyújt; de tudod: a legkisebb hurut is pénzbe kerül!

      Az СКАЧАТЬ