Emberek: Elbeszélések. Brody Sandor

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ de…

      – De?

      – Lásd, olyan nehéz ma férjhez menni, olyan nehéz! És lánynak még is… még is –

      Iphigenia haragosan közbevágott:

      – Hagyd el, te is csak hasznot akarsz belőlem huzni. Nyugalomra vágyol, nem szeretsz dolgozni, küzdeni…

      Az asszony megfélemlitve hallgatott el. Magában arra gondolt, hogy csakugyan mintha fáradt volna egy kissé. Ezek a szépitő szerek alig hoznak ma már valamit. És egyéb munka olyan ritkán akad, néha olyan nehéz, meg nem is fizetik. A dolog nem sokáig marad még igy sem. Egyszer csak vége lesz… elesik valahol és leánya magára marad.

      Iszonyat! Kevés vére megdermedt e gondolatra.

      De a leány nem rettegett ugy tőle. Gyakran szóba hozta: «Ha magam volnék, egészen, de egészen máskép rendezném be». Sőt egyszer, az igaz, hogy dühében, ezt is mondta: «Te csak ártasz nekem!»

      És ez álmatlan éjjelen mindaketten hasonló gondolatokkal foglalkoztak. Arra gondoltak mind a ketten: ha majd Iphigenia egyedül lesz. Az ajtón csak ez a felirás «Paulus Genie». Az egyik vizitkártyát leszakitják.

      A lány nem rémült meg az árvaság gondolatától. Az anya reszketett takarója alatt. A lány megszólalt:

      – Hány éves vagy, mama?

      – Hatvanegy! – felelé az öreg asszony, és sóhajtva hozzátette: Hosszu idő, egyszer majd csak azt mondják: elég. Egy reggelen… csak látod… nem hozzák a reggelit ágyadhoz…

      Csakugyan. Mégis rettentő lenne. Vége minden kényelemnek! gondolta a lány s szive elszorult egy pillanatra. De csakhamar ismét arra gondolt, milyen más lenne akkor: nem kellene itt laknia, nem muszájna érintkeznie ezzel az aljas néppel az udvarban és az undoritó főzetek eltünnének a tűzhelyről… Egészen más világ! Önálló, szabad, gazdag lenne, mert egy egyedül álló lánynak, mint ő, nagyon jól tudta, okvetlen akad azonnal nagylelkü védője. Sőt egyszer egyik tanárja is mondta neki: ha majd egyedül áll, jőjjön csak hozzám, el kell jönnie.

      Egy kissé megrémült, ha arra gondolt: im előtte anyja holtteste kiteritve. De mint minden nem jó indulatu embernek, neki se volt fantaziája, s nem tudta ezt az esetet élénken elképzelni, inkább magával a tiszta fogalommal foglalkozott s az nem volt előtte rettenetes. Egészen tárgyiasan tudott róla beszélni s amikor eszébe jutott valami, kimondta nyiltan:

      – Ugy-e, azt hiszed, én meg nem élnék nélküled is? azt hiszem, még jobban. Kényelmesebben, szebben mindenesetre… ti azt hiszitek: elvesznék nélkületek, pedig gyakran csak ártotok…

      Valami visszhangozta ezt a szót «ártotok». Az öreg asszony volt, de egészen változott hangon hebegte utána kegyetlen mondást.

      Aztán mindketten elcsendesültek. Kékes szürke szineivel közeledett a hajnal. A lány elaludt. Álmában mintha édes anyja ránczos, petyhüdt arczát az övéhez nyomna. Aztán beesett ajkaival mintha égető csókot nyomna ajkára. Kellemetlen érzés fogta el. Felébredt s látta, hogy az öreg asszony ott áll előtte s félénken motyogja:

      – Csak betakartalak!

VI

      A tejes asszony vette másnap reggel észre.

      Már nyolcz óra volt, ragyogó nap odakünn. Iphigenia édesdeden aludt, miglen a tejes asszony kiabálása felverte.

      A puszta divány sötétzöld vásznán szintoly szinü hulla feküdt. Az «orvos leánya» halva.

      A konyha-asztalon egy képes ujság szélére a következő, czeruzával, zsidó betükkel irt pár sor:

      «Hogy ne ártsak, igy tán jobb lesz neki. Nem igaz, hogy keresztény vagyok. Zsidó. Egyetlen rokonom van Kecskeméten, a hugom, «Gelbné».»

      Iphigenia iszonyattal nézett végig anyja elváltozott holttestén, megfagyott benne a vér, amint megmagyarázták neki a zsidó irást s azt, hogy anyja az éjjel megmérgezte magát.

      Önvád, fájdalom, kétségbeesés, düh, elkeseredés, gyávaság fogta el egyben. Azután iszonyatos főfájás.

      Fejét az ágyba temetve, sirva nyögte ez értelmetlen szavakat:

      – Vége a szinház…

VII

      A holttestet elvitték a Rókusba… A leány magára maradt. Egész napon át, valami véletlenből, az öreg Vrataritson s a könyvivőn kivül nem jött senki. Az öreg karmester nagyon megijedt a halálesettől, alig volt ott egy pár perczig. A könyvelő fölmondani jött. A házmester is felnézett estefelé, figyelmeztetni a leányt, hogy anya még csak felét fizette ki a házbérnek.

      Az asztalon 2 frt 23 kr. A kávé is készen, vizbe hütve. Iphigenia nem nyult ételhez egész napon át. Eladatta ruháinak nagy részét s vett egy ócska gyászöltözetet. Az egész napon át nem tért vissza lelkének ruganyossága, le volt sujtva végkép.

      Másnap reggel, már sokkal jobban érezte magát. A fájó nyomasztó, kellemetlen érzéseken áttetszett a fényes, édes jövő reflexe. De azt a halvány fényt csak pillanatokra látta. Ismételten a sötét vigasztalanságba sülyedt. Délután jött ugyan egy pár fiatal résztvevő, de ezeknek semmiségét sohse látta ugy még mint ma.

      Nagyon, egészen egyedül érezte magát. Ugy látta, hogy megcsunyult, meglanyhult, összetört. Meghalhat éhen vagy dolgoznia kell. Nem fog érte jönni senki. A tanárnak megirta a szerencsétlenséget, az levélben udvariasan vigasztalta.

      Tehát dolgozni! nem.

      Otthagyni a szinpadot! nem.

      Lenni közönséges rosz lány! nem, nem.

      Mivé lesz hát?

      Estefelé megérkezett a válasz, megjött anyjának huga, Gelbné, egy kövér kis zsidó asszony a ki, miután kisirta magát s megcsókolta az eddig ismeretlen hugát, azt mondta röviden:

      – Pakolj, holnap a temetés után megyünk… Vége van a bolondságoknak… Nekem ugy is a piaczon az almánál kell lennem… te majd otthon.

      Elmenjen ezzel az asszonynyal, a ki zsidóul beszél s ilyen durva? Erre a válaszra a felelet: inkább meghal.

      Tehát meghal. Még sem. Előbb a biróra gondolt, de szinte örült annak, hogy az ugy sincs most itthon. Hivatta November Dávidot.

VIII

      A folyóson várt reá és azonnal szólt:

      – Meggondoltam a dolgot.

      Az orvos szomoruan mosolygott.

      – Én is, én is… Ma lettem orvos, a más, egy leány pénzével. A rigorozum-pénzért eladtam magamat. Siettem, féltem magamtól, féltem magától. Aztán a szegény anyám is eszembe jutott. Tegnap mikor a kötvényt irtam, akkor volt az eljegyzés. Csak azt mondtam, hogy becsületemre.

      Halkan, de most is nagyon folyékonyan érthetően beszélt. Nem ugy, a hogy ilyen helyzetben novella-hősök szoktak: csukolva, reszketve. СКАЧАТЬ