Az apró gentry és a nép. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ mondjon! – menydörgött Laucsik haragosan.

      – Bocsássa meg főnök ur, de elfelejtettem… Kiment az eszemből.

      Laucsik most már nagy méregbe jött. Indulatosan csapkodta az aktákat jobbra balra s lármázott, hánykolódott.

      – Ez már mégis sok. Ezt már nem tűröm. Ez a szegény asszony el se jöhetett a végtisztességre. Mert tartsuk meg a törvényt, de a mi emberi dolog, az emberi dolog. Takarodjék a szemem elől haszontalan fráter!

      Azután a menyecske felé fordult szeliden:

      – Lássa, én nem vagyok az oka. De az ember soha se végezheti a kötelességét ezek miatt a rendetlen emberek miatt.

      Lassan-lassan az asszony is beletörődött.

      – Hiszen ha már ugy esett, ki tehet róla… szólt sóhajtva… az isten ellen nem tehetünk.

      Kötényével törülgette könyeit… vagy hogy talán csak markirozta, mintha törülné, mert az asszony hamis portéka s keresztényi megadással távozott a várból.

      De nem mult el két hét sem, ott volt megint Laucsiknál nyalka gyászban.

      – Ejnye! – kiáltott fel a vizsgálóbiró, mert most mindjárt megösmerte, maga már megint itt van Fodorné? Mit akar itt szüntelen? Hát hányszor mondjam már, hogy meghalt az ura?

      – Nem is a végett jöttem most tekintetes uram, hanem hát…

      – No csak szaporán mondja el, mert nincs időm…

      A szép özvegy lesütötte szemérmetesen a szemeit.

      – A pap küldött ide… vallogatta ki apródonkint.

      – A pap? miközöm nekem a pappal?

      – Nem is a tekintetes urnak hanem, hogy aszongya, hozzam el előbb a halotti levelet, mert ő addig engem össze nem esket.

      – Össze nem esketi? De hát kivel esketné össze? Mit beszél itt össze-vissza bolondokat!

      – A Rigó Palival.

      – Ki az a Rigó Pali?

      – Egy jóravaló legény, tekintetes uram.

      – Ejnye, de hamar beleszeretett?… No lám, lám… ilyenek az asszonyok… de hát tán még sem illő volt ilyen hamar.

      – Szerettem ám én azt azelőtt is… Tetszik tudni, régen jó szivvel vagyunk egymás iránt.

      – Persze, igy már más, igy már értem. Aztán miféle foglalkozásu ember az a Rigó Pali?

      – Kocsis volt a szegény megboldogult uramnál.

      – Ha igy van, – szólt Laucsik nyájasan – nekem semmi kifogásom ellene, hanem az nem olyan kurtán megy, a halotti levélre stempli kell, ki kell iratni a halálozási könyvből. Egyszóval, ez csak ugy öt nap mulva lesz kész s akkor is elég parádéval jár. Jőjjön el négy nap mulva.

      Addig a négy napig jól használta fel Laucsik az idejét.

      Vallatás közben ráért kedélyes csevegésbe is ereszkedni Fodor Jánossal.

      – Ej János, János, de szép felesége van… Nem csodálom, hogy az a szép asszony olyan keményen köti az élethez.

      A vén betyár szemei megcsillantak.

      – Bizony van annak, a ki meg nem issza, – mondta rá kevélyen.

      – Kár, hogy olyan félrelépő jószág.

      De már erre elfutotta Fodor szemeit a vér.

      – Ne mondja azt a tekintetes uram! Kinozzon engem, csináljon velem akármit, de a feleségem tiszta becsületét be ne feketitse, mert az már nem tartozik az igazságszolgáltatáshoz.

      – No-no-no… ne tüzeljen bátyó… mert ugy van, a mint mondom. Mikor hazudtam én magának valamit?

      – Tudom, hogy nem hazudott, de ez még sem igaz! Hamarabb lehet báránynyá az ördög, mint az az asszony ördöggé.

      – Pedig a kocsis a csábítója! Vele tart, vele tartott.

      – Ne tovább! – bődült fel a betyár fájdalmasan.

      – No, majd meg fogja hallani a saját füleivel. Akarja-e?

      – Ha akarom-e? Inkább lássam leszakadni a mennyországot. De azért ott leszek, – tudom, szégyenbe marad a tekintetes ur.

      Laucsik gúnyosan kaczagott fel erre s ez a kaczaj sokkal jobban szurta, döfte a szerelmes vén betyárt, mint a rettenetes «Ráday bölcső».

      A megállapodáshoz képest negyednapra ott volt a szép asszony. Laucsik megtartotta szavát. A betyárt odaállította a szomszédszobába két rendőr közé, hogy mindent hallhasson, de ki ne léphessen onnan.

      A szép asszonynak pedig igy szólt a rögtönzött törvényszékre mutatva:

      – No mondja el az uraknak, mit kiván, ismételje még egyszer, a mit nekem elmondott, hogy ismerkedett meg Rigó Pállal s jelentse ki, hogy férjhez akar hozzá menni.

      Fodorné elmondta himezetlenül még egyszer azt az egész szégyenlős históriát… csak néha sütötte le szelid kék szemeit, vagy a kendőjét taszitotta lejebb a szemére.

      Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattan a szomszédszoba ajtaja, s előrohant csörgő lánczaival, a rendőrök kezéből kiszakítva magát, Fodor János s fölemelte ökleit.

      – Verjen meg az Isten Zsófi!

      – Jaj nekem, jaj nekem! sikoltott fel az asszony. – Irgalom, könyörület!

      – Beszélhetsz már! – szólt megvetőleg tompán. – Tekintetes uram pedig fogja meg azt a tollat és irjon. Majd beszélek én már.

      Mialatt Laucsik hirtelen papirt vett, még egy lesujtó tekintetet vetett az asszonyra.

      – Megyek már az akasztófára szivesen, hanem te is velem jösz Zsófi… velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk jó gerlicze párom!

      – Én ártatlan vagyok – rebegé az asszony halálra váltan roskadozva.

      – Ártatlan! Az ám! Csakhogy épen a te fekete hajaddal fojtottuk meg a horgosi zsidót… mert nem volt kötelünk. Te nyirtad le kötélnek a hajadat. Nézzék meg kérem, hol a haja ennek a személynek? No, de hadd kezdjem az elején. Tessék csak irni tekintetes uram…

      APABÁCSIKA

(A SZEGEDI ÁRVIZ IDEJÉBŐL.)

      EGY uszó deszkán találtak egy csecsemőt. Nem volt már pólyákban, de mégis igen kicsiny. Kék szemeit bámészan hordta szét a tenger fölött, mert valóságos tenger volt akkor a szegedi «budai országút» – s üdegömbölyü СКАЧАТЬ