Az apró gentry és a nép. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

      Erre aztán Bagi uram, előmutatta bugyellárisából az invitáló levelet, mire elbámult ugyan a komornyik, de mégis azt felelte:

      – Nix nucz! Itt csak frakkban lehet bemenni, ez a rendelet. Ez itt szalon. Szalonhoz uri ruha dukál.

      Dühösen fordult meg erre Bagi uram, minthogy látta a komornyik magatartásából, hogy ugy sem eresztik be és a szabóhoz sietett, hol felöltöztették annak módja és rendje szerint. Sokan emlékeznek még Szentesen arra a csufságra, mikor ő kigyelmén frakk volt és német pantallon – először és utoljára.

      De boszut is állt erre legott az ebédnél. Amint leültek a nagy tábla körül s kitálalták a levest, Bagi uram nagy keserüen belenézett a párolgó tányérba, letette nagy robajjal ostentative (ugy hogy mindenki oda nézett) a kanalat s lehajolván, fölemelte az ujdonat uj frakk jobb szárnyát és belemártogatta a levesbe.

      – Mit csinál Bagi uram! Mit csinál az istenért. – Kérdik hüledezve a körülülők azon hitben, hogy talán megbolondult.

      – Hát a frakkomat kinálom, – mondá Bagi szeliden és nyugodtan – mert úgy tapasztalom, hogy én nem, de ő vagyon ide ebédre hiva.

      A megyefőnök elértette a dolgot, s máskor szivesen látta Bagi uramat ködmönben is.

      AZ EGYETLEN GAZEMBER

      SZIVES házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta a mi nevezetességet a vidék nyujtott: a kótaji szép asszonyokat, meddig terjed a nyirség, honnan kezdődik ismét az alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott bizony jó Szabolcs vezér aluszsza örökálmát.

      Ezalatt a négy ló sebesen vitte a kis szekeret a küllőket csapdosó homokban, s a magyaros arczu kocsis vigan pattogott hosszú ostorával.

      – De jó kocsis ábrázat! szóltam utitársamnak.

      – Ritka becsületes ember a János. Rá merném bizni a lelki üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolcz esztendeje van már a családomnál.

      – Huszonnyolcz esztendeje! mondám csodálkozva. Ez maga elég bizonyitványnak. És szakadatlanul önöknél van?

      – Csupán egy kis megszakitással: a mig Munkácson ült.

      – Mit csinált Munkácson?

      – Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.

      Azután miért került oda?

      – Emberölésért.

      Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kisérőm észrevette és sietett elmondani a többit.

      – János a legjobb szivű ember. Valóságos bárány. De a bor ördöggé teszi. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort…

      Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel tette hozzá:

      – Pedig ugy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon testvéremet. De hát ő volt a hibás, kötekedett velem.

      Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves csevegő. Pompásan pointirozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani a virágjairól s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.

      – No nézze meg ezt a czifra sást. Mekkora bokor, s mégis a hány fűszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlit a másikhoz.

      – Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig megforditja theoriámat az emberekről.

      Az emberek közt épen a czifrák mind egymás képére ütnek.

      – Ne bölcselkedjék… Nézze meg inkább a dinnyéimet.

      – Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.

      – Az egy csodaember, uram… Ritka becsületes férfi… több, nagy jellem. Ugy tiszteljük, mintha a familiához tartoznék. Gyerekkora óta van nálunk. Itt nőtt fel, az apám házasitotta, meg… bár ne házasitotta volna.

      – Miért, talán rossz felesége van?

      – Igen, szólt elsötétülő arczczal. Olyan rossz volt, hogy megölte.

      – Micsoda? Megölte feleségét?

      – Meg – mert az meggyalázta őt. Megölte, aztán megsiratta a börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, a hol azelőtt együtt ültek s hangos sirása betölti az egész parkot s elhallgattatja az éneklő madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó sziv az öreg «Pali bácsi».

      – De asszonyom… útközben azt hallottam, hogy a kocsis is gyilkos volt.

      – Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon becsületes ember.

      – Meghiszem… de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.

      Háziasszonyom mosolygott.

      – Persze, hogy furcsa… s ha ön most külföldi ujságiró lenne, képzelem, milyen borzasztó czikket irna a magyarokról, a hol a gyilkosság, mint különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Mig ellenben, mint magyar ember…

      – Mint magyar ember, igen is meg tudom érteni ezt a dolgot. Vannak, lehetnek gyilkosok, a kik becsületes emberek, a kiket még szeretni is lehet.

      Azután az ebédnél tovább szőttem a háziurral ezt a themát.

      – Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát mint ez!

      – Nem mindig a gazdát uram. Higyje meg, hogy többnyire a cselédet. Legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Husz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük, a kit el kellett csapnom.

      – Hát ez ugyan mit vétett?

      – Sok galibát csinált. Mindig árulkodott a többire.

      No ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem volna.

      De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyüszerrel a világnak ebbe a sorjába.

      Mikor másnap elhagytam a kedves családot ujra ott ült az egyik gyilkos nyájas arczczal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot szaggatott számomra… s a mint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakitani a tövéről… mert talán ki tudja… fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének…

      MILYEN A MAGYAR IPAROS?

      NEM hiszem, hogy akadna ember a szent István birodalmának területén, a ki ne érdeklődnék az iránt, hogy hol és mikép terem a szegedi bicska.

      Hát СКАЧАТЬ