Az apró gentry és a nép. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat vinni ennél. Boldog, a kinek ilyen jut. Még az unokáira is ráhagyja testámentumban s azok is megemlegetik, hogy: «ni a nagyapánk bicskája, még pedig nem bolondság, hanem valóságos Szirákitól való szegedi bicska.»

      Hát azt hinné ezek után az ember, hogy ez a Sziráki bizonyosan valami nábob, a kinek gyárai vannak s a ki az egész világba szállitja méltó hirnevet szerzett iparczikkeit, a kinek ügynökei vannak Londonban, Párisban, Amsterdamban, New-Yorkban s mindenfelé.

      Oh dehogy, dehogy! Eszeágában sincsen Sziráki uramnak ilyen bolondság! Igaz, hogy ez igy lehetne, hanem hát ő bőven meg van elégedve azzal is, ha Szeged környékén az ő bicskáival szelik a szalonnát az atyafiak. Már a hódmező-vásárhelyi embertől szinte irigyli. Jó annak a fanyelü bicsak is.

      Sziráki uram kevély arra, hogy az ő pengéje örökkévaló, s kivált arra büszke, ha szemtől szembe megdicséri a komája, vagy a sógora, hogy «no Sziráki uram, ez aztán bicska!»

      Hanem világelterjedésre épen nem gondol, az meg alkalmasint még csak az eszébe sem fordult meg sohasem, hogy valami üzleti hasznot huzzon az ő renoméjából.

      Történt ugyan nem rég, hogy egy londoni czég egyszerre tizezer darab bicsakot akart nála megrendelni egy ügyvivője által, de Sziráki uram a szeme közé nevetett az ügyvivőnek.

      – Tizezer bicska! Tegye az ur bolonddá az öreg apját! Hiszen annyi bicskát talán nem is lehet csinálni.

      – De ha egyszer komolyan megrendelem.

      Sziráki uram ötölt-hatolt, himezett-hámozott. Nagyon kellemetlenül érintette ez a dolog.

      – Hát tudja kérem, az nagyon messze van ide (már t. i. hogy London van messze.) – Aztán kérem, mire való volna neki egyszerre tizezer bicska? (már t. i. a londoni czégnek). Nem okos beszéd az ilyen… igaz is, nem is.

      – De kérem, ha kételkedik, azonnal deponálom a pénzt a közjegyzőnél. Hát jó lesz ez? Mi?

      Most aztán még nagyobb zavarba jött a hires iparos.

      – No ezt meg épen nem akarom. Az lehetetlen. Hanem tudja mit, egy-két bicskát, a maga kedvéért szivesen csinálok az angliusnak prezentbe… Azt megteszem, hanem annyi töméntelent… Ejh, hát úgy nézek én ki, mint a kit mindenre rá lehet venni? Hagyjanak nekem békét…

      Sziráki urammal igen nehéz boldogulni, ha egyszer megköti magát.

      Némelykor alig van harmincz-negyven kész bicska a boltjában s mikor vevők jönnek, nem ritkán esik meg, hogy nem találnak olyan formáju kést, a minőt keresnek; «most nincs az a fajta készen», ez a felelet.

      – Mikor lesz? kérdi a vevő.

      – Hja, azt nem lehet tudni, – feleli vállat vonva. Most a mezei munka miatt nem dolgozhatunk.

      Sziráki uram ugyanis mind elviszi ilyenkor a legényeit kukoriczát kapálni s szénát gyüjteni; az épen nem jutván eszébe, hogy ezek vele együtt valóságos művészek, kik tiz forintot teremtenének addig az ipar terén, mig itt egy nyolczvan krajczáros napszámot pótolnak.

      Hanem iszen azért magyar ember Sziráki uram, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez s ne csiklandozza a nyereségvágy.

      EGY RENDŐR GENIE

      A VÉN Fodor János, a vidék legmódosabb mágnás parasztja ült bent nehéz vasban a szegedi várban.

      Nem vallott semmit a vén kópé – pedig tömérdek jel azt mutatta, hogy sok terhes állapotnak ő a fősrófja. A hurok folyton kisebb karikába fonódott a nyaka körül, de még sem olyan szükre, hogy megfojthatta volna.

      Laucsik az elhiresült vizsgálóbiró megpróbált mindent, elindult száz szálon is, de mindig csak odaért, hogy semmi bizonyosat nem tud.

      Hát egy nap – mikor már jóformán lemondott minden reményről, megnyilik a kanczellária ajtaja s gyönyörü paraszt menyecske lép be rajta, módos piros czipellőkben, sarkig érő selyem kendővel, ezüsttel kihányt kaczabájban.

      – Jó napot kivánok tekintetes uram!

      – Adjon isten szép asszony lelkem? mond Laucsik hanyagul felpillantva. Mit hozott galambom?

      – Hát én bizony az uramhoz jöttem volna, ha beengedne hozzá a tekintetes ur.

      – No és kicsoda a maga ura?

      – Hát bizony az a szegény Fodor János.

      – Ah! A Fodor János? szólt Laucsik csodálkozva. Bizony nem hittem volna, hogy ilyen szép felesége van.

      Laucsiknak most villant eszébe, hogy nini, nini, hiszen neki a szerelmi szálon kellett volna indulnia mindjárt eleinte. De ki az ördög gondolhatta egy hatvannégy éves emberről?

      – Aztán hallja-e szép asszony, hogy mehetett fiatal létére ilyen vén emberhez?

      – Hja, a szegénység tekintetes uram! Ő tett engem urrá. A szemétből emelt fel a nagy gazdaságba. Én jártam jól, nem ő.

      – No, hanem rosszkor jött menyecske, mert az ura beteg most és az orvos megtiltotta, hogy beereszszek hozzá akárkit is. Hanem jőjjön el a jövő héten… az az, hogy akkor meg én nem leszek itthon. Tudja mit, jőjjön el ugy két hét mulva.

      A szép asszony eltávozott. Messze lakott valahol a szatymázi tanyákon, be sem jött a városba, csak a mondott időben.

      – Eljöttem kérem alásan – szólt a Laucsik szobájába nyitva.

      – Eljött? Hát kirendelte be? Kezdé Laucsik idegenül tekintve rá.

      – A tekintetes urnak tetszett mondani.

      – Én? Nem is ösmerem magát. Hát ki maga?

      – Hiszen tetszik tudni, voltam itt a multkor.

      – Hja lelkem, nem káptalan az én fejem, hogy minden embert az eszemben tartsak, megfordul itt ezer is napjában! Mi a neve?

      – A Fodor Jánosné vagyok, kérem alásan.

      – A Fodor Jánosné? Aha tudom már. No hát mit akar Fodor Jánosné?

      – Eljöttem az uramhoz, a hogy mondva volt.

      – Az urához jött el? – hebegé Laucsik csodálkozó szemeket vágva. Hát nem kapta meg a levelemet?

      – Nem kaptam, kérem.

      – Hogy lehet az? Pedig megirattam galambom, hogy az ura meghalt még a mult hét elején. Értesítve volt.

      Az asszony elpityeredett s ziháló mellel mondá:

      – Nem, semmit sem kaptam.

      – Ejnye, ejnye, de restellem. Ez már mégis csak nagy rendetlenség! No ezt nem hagyom annyiba!

      Laucsik csengetett. СКАЧАТЬ