Az apró gentry és a nép. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ már most mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemü instructiója a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbe esett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?

      – Hej földi, – szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot, – mit lehetne itt most csinálni?

      Az immel-ámmal közeledett s azután ugy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:

      – Azt voltaképen tudni nem lehet.

      – A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.

      – Fel azt, föl lehetne…

      – Csak már most volna aztán valahol egy ilyen fa – szólt a kormánybiztos idegesen.

      – Hiszen ha volna.

      – Nem lehetne keríteni valahol?

      – Dehogy lehetne, – mondá a gazda, – pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.

      – De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? – fakgatta félig ingerülten a kormánybiztos.

      – Hát iszen csak van, – szólt lustán s nehány percz mulva előhozta a tengely-támasztéknak valót.

      Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, melylyel odaerősítsük a néhai tengely-roncsaihoz.

      – Egy kötél kellene még ide gazduram.

      – Hja, – mond az fejvakarva. Persze hogy persze.

      – Hát azt már most hol vegyünk?

      A horgosi ember vállat vont.

      – De hol ám? – vélekedék rendithetlen nyugalommal.

      – Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjukötél, vagy egy kötőfék?

      – Akad… de bizony akad – dünnyögé ásítva – s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rácz kocsis erőlködését, a mint az végre nyélbe üti a szekeret.

      – Most pedig mivel tartoznánk? – kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn ujra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.

      – No ugyan mivel tartoznának? – szólt csodálkozó szemekkel.

      – Ejh, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?

      – Nem értek! – Felelte durván.

      – Akkor hát menjünk kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!

      – Jól van jól, – kiáltotta utánunk – hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet, meg a fámat.

      – Hopho! Megállj kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? – pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. – Más uton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája, meg a kötele végett.

      – No, no… kár az emberre törni – szólott csillapítólag. – Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!

      …Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotografiáját.

      BAGI URAM FRAKKBAN

      SOK mindenfélét irtak már az Alföld aranyparasztjairól, a kiknek ha nem is nagyobb a jövedelmük, de különb magánvagyonuk van, mint a monakói herczegnek. Bagi uramról és Nagy Mihályról egész adomakör van, mert igazán nagyon furcsa az, hogy azok a ködmönben járó gatyás emberek, ha igazán akarnák, négy lovas hintón járhatnának s kabanosz szivart vághatnának fel dohánynak a makrába.

      De nem teszik, Bagi uram őkelme parasztszekerén jön még Pestre is s a kocsiülésen ebédel szalonnát, jóizüen szeldelve azt a fehérvári bicsakkal, ha pedig valami fejedelmit akar, akkor tűzön pörköli s zsirját csepegni hagyja a kenyérre. Hanem ilyet aztán nem eszik a király sem!

      Tévedne pedig, aki azt hinné, hogy ezt fösvénységből teszi az alföldi gazdag paraszt, mert gavallér az egytől egyig, csakhogy a gavallérossága máskép nyilvánul. Mert hát ur az ur a pokolban is, s hogyha egyszer kedve kerekedik a korcsmában, mig a négy szál czigány-legény huzza neki keservesen, odakiált a kellnernek:

      – Hozzon négy akó bort ezeknek a czigányoknak.

      – Hát Bagi uramnak mit hozzak?

      – Nekem is hozzon vagy egy félakó fekete kávét.

      És főzik ott künn óriási üstben a sok feketét, mert Bagi uramnak ez a parancsolatja. Sürög-forog körülötte az egész háznép. Ő jól tudja, hogy ez most nagy bolondság. De hát épen abban van a virtus, hogy a mit egy Bagi parancsol, az még ha bolondság is, feledésbe mégyen, hiszen épen azért Bagi ő, hogy az is jól vagyon téve és mondva, a mi helytelenség.

      Megelégszik az ilyen alföldi paraszt gróf, hogy ő otthon a legelső lehessen a magaszőrü emberek közt, de ha feljebb ranguak kitüntetik, azt is nagyon jó néven veszi – mert csak lefelé arisztokrata.

      Bagi uramat sokszor érte ilyen szerencse s urakkal forgolódván, mert hiszen a saját gazdatisztjei is urak már, bizonyos csiszoltságot egyesít magyaros, egészséges észjárásával – s bizony nem vall szégyent senki előtt, a kivel szóba áll.

      A Bach-világban (melyet ma visszakivánnak azok a magyarok, a kik abban a hitben voltak még akkor, hogy ennél a világon semmi sem lehet már rosszabb) történt az az eset, hogy az uj csongrádmegyei főnök, mindenható ur, akkoriban, midőn hivatalát elfoglalta, nagy ebédet adott, arra a megye urait kivánván összehivni.

      Már pedig, hogy kik a megye legelőkelőbb urai, honnan lehetne azt jobban tudni mint a telekkönyvből? Nagyszerű az a «tudás könyve». A ki azt megolvassa, azelőtt semmi sem maradhat «homályosságban».

      Hát a telekkönyvből csináltatta meg titkárjával a meghivási lajstromot. Természetes, hogy Bagi uram is köztük volt, még pedig mindjárt legelől.

      A meghivók elküldettek s a nagy nap végre is megérkezett. A széképület fel volt diszítve ez alkalommal, valamint a főnöki termek is. Nagyon fényesnek akarta ezt a mulatságot ő méltósága, ki még eddig csak a Hármas Kis-Tükörből ösmerte az alföldet. Az inasnak meg volt hagyva, csak olyan embert eresszen be, a ki frakkba jön.

      Hát iszen körülbelül ugy jöttek el mindnyájan, csak egyes egyedül Bagi uram állított be a maga ünneplő kékbeli ruhájában, a mely erre az alkalomra szépen ki volt kefélve s piros olajos kendő a nadrág-ellenzőbe huzva, ugy, hogy a két vége kicsüngjön ünnepiesen.

      – Mit akar itt kend? Kicsoda kend? – rivallt rá az ajtónálló komornyik.

      – Hát СКАЧАТЬ