Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ törzsükön a holdfény mint kígyózik

      És mögöttük milyen sötét a lomb…

      Odább, a völgyben, terhelt fügefák

      Dús ligetei közt megbúva, halkan

      Pihegnek az apró embertanyák:

      Getszemáne, Betfáge és ama

      Pálmás falu, kicsiny Bethánia.

      Az Úr megindult a holdfényes úton

      És közelgett Eleázár lakához.

      S ép akkor, délcegen, födetlen arccal,

      Játszin emelve vállán korsait,

      Lépett ki egy lány s őt felismeré.

      “Uram! – szólt és gyorsan elébe szökkent —

      Elhigyjem-é, hogy köztünk vagy megint?

      Beh régen láttunk. És bátyám lakát

      Még fel sem ékesítém. Térj be hát,

      Áldásod rajtunk. Üdvöz’ légy, Uram!

      Szegény házunkba’ pár ízes falat

      Lesz még. Beh jó, hogy jércém el nem adtam!

      Azóta szőttem új kendőket is,

      Nyugvóhelyed milyen friss lesz velük!

      A tűzhely is meleg még, olajam

      Is van. Fáradt vagy, nemde, jó Uram?”

      És míg ajtót nyit, halkan, zsörtölődve

      Folytatja: “Mester, annyi gonddal élek,

      A ház, a kert rendbentartása rám

      Marad s a konyhán én gondoskodom,

      Adok, veszek… öszvéreinkkel is

      Én bánok el s e szövőszék enyim.

      Mert Mária húgom úgy jár-kel itt,

      Mintha látás gyötörné. Óh Uram,

      Bajára írt nem mondanál szegénynek?

      Úgy elbolyong, oly egymagába mén;

      Jó ifjaink beszédit megveti

      És egyre sápad. Ah, de itt jön ép.”

      És jött a szűz, oly halkan, mint a harmat

      A mirtuszok fehér keblére száll.

      Redős köntöse mintha holdsugárral

      Telt volna meg ottkin, olyan fehéren

      Omolt körül a nyulánk termeten.

      Az Úr láttára bíboros lehellet

      Jegyzi a halvány, tiszta homlokot.

      És közelít, félénk bizalmasan,

      Mint anyja híján antilop-ünő

      Kézhez szokik. Majd könnyedén omol

      Az Úr lábához és átfonva térdit,

      Suhog az ajkán sóhajos beszéd:

      “Uram, bizonnyal tudtam, hogy ma eljösz,

      Álmomba’ tegnap újra láttalak,

      Fellegből volt a trónusod, Uram,

      Lábadnál ültem, – így – s a magvetőről,

      A fügefáról tanítál nekem.

      Majd azt is mondtad: Az égi madárnak

      Fészke vagyon… És a liliom ékes,

      Csak az ember fia van számkivetve.

      Aztán öledbe hajtám a fejem…

      A könnyem úgy folyt, – nem tudom, miért? —

      Fölém hajoltál… a fülembe súgtad:

      »Boldogok, akik sírnak.« S vége volt.

      Felébredék. Még egyre folyt a könnyem,

      És tudtam, hogy ma eljösz. Vártalak.”

      1904

      A NAP VITÉZE

      A fiú anyja elhalt még a nyáron, —

      Hat éves volt. A lány alig mult három,

      Örökbe tartott kicsi koldusok,

      A hajuk borzas, szemük mosolyog

      Talán, – mert senki sem vigyázott rájuk

      – Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, —

      Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,

      Foltos ujjasba, tépett viganóba,

      Nem ártott nékik hideg, se meleg,

      Együtt kószált mindig a két gyerek.

      Egyszer, – hogy tavaszodott nálunk épen,

      Kék volt az ég, – a fű kiserkedt szépen,

      Hogy kézenfogva ballagtak előre

      A várhegy oldalán, a temetőbe,

      Honnét alig tisztult le még a hó, —

      Csak úgy betévedt Andris meg Kató.

      A meredeknél, – túl a kőkereszten

      A kisleány ijedve visszaretten,

      És meglapulnak egy sirdomb tövébe, —

      Ott fenn, – az útnál, – talpig feketébe

      Egy asszony ül útszéli kis padon,

      Az arca sápadt. Annyi fájdalom

      Van a szemébe. – Igy van festve épen

      Az Isten anyja a templomi képen, —

      Tudja Andris. Ő iskolába is járt,

      S míg kézenfogja a szepegő kislányt,

      Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!

      Ha félsz Kató, – magam odamegyek.

      S a szép úrasszony oly szelíden nézett, —

      Dehogy bántotta a két kis cselédet, —

      Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,

      Megsimogatta a Kató fejét,

      S Andristól megkérdezte csendesen

      – “Ki fia vagy te – édes gyermekem?”

      Hozzásimult a lány, – a fiú bátran

      Felelgetett, – s barátok lettek hárman.

      Súgta Andris: “Az érnél – túl a réten

      Színes kavics van, – jöjjön néni vélem!

      Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!”

      S Katóka szórt ölébe ibolyát. —

      Eljöttek másnap, – s nem kószáltak el,

      Csendben maradtak a szép nénivel.

      Harmadnap esdekelt Andris gyerek:

      – “Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,

      Mért jött ide, – a mi falunkba épen?

      Honnan való? Tündérek erdejében

      Gyémánt csudavárban lakott talán?

      Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám.”

      S felelt mosolygva: “Ahol én lakom,

      Sűrű a köd, – hideg van ott nagyon,

      Azért nem tudnék meggyógyulni ott;

      Idejöttem – keresni a napot.

      Itt fényesebb, – de nem elég – sohse…”

      Kiált СКАЧАТЬ