Az élet útján. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

      Zsupra aggnő! Szökj fel, kabla!

      Hazajött férjed, tombj Kató,

      Az te szép palástodban

      Gombos saruidban

      Haja, haja, virágom!

      Virágének, XIV. század.

      Kicsi fülemilém, asszonyfeleségem,

      A te csillagszemed ki ne sírjad értem!

      Jövök már, jövök már prédanyereséggel,

      Vitéz úrfiakkal, győztes hadi néppel.

      Faltörő pattantyúk, nagyszakállas álgyuk,

      Kárvallott seregnek az lett nyavalyájuk.

      Kemény próbatétem, virtus-ékességem

      Érted volt, neked lett, kincsem, feleségem.

      Záporeső esik zavaros a Hernád,

      H a r m a d n a p r a  úgyis odajutok hozzád.

      Záporeső után eszterhaj megcsordul,

      Táboroz a sereg, nem fogy ki a torbul.

      Soknak ijafija eljött elejébe,

      Rossz híredet költi. Igazat beszél-e?

      Leesett a patkó pej lovam lábárul,

      Az én árva szívem fél az árulástul.

      Kár volt futószélnek nyomába eredni,

      Csácsogó banyákkal szóba ereszkedni.

      Nem hiszem, nem hiszem!  K é t  n a p  a váltsága,

      Kedves galambomnak vélem mulatása.

      Fekete városba’ fehér torony látszik,

      Hímes álomlátás a szívemmel játszik.

      Szép, deli rózsafám, kinyílott virágom,

      Nincs nálad gyönyörűbb az egész világon.

      Az égi madarak csak neked szolgálnak,

      Zengő méh-bogarak teutánad szállnak,

      … Rózsafa levele, szakadj rám, boríts el,

      Csak, édes galambom, te ne szomoríts el.

      Ládd, rokolyát hoztam, skófiummal ékest,

      Gyenge lábocskádra táncos cipellőket,

      Török asszony fátylát, habosat, fehéret,

      Hajnalszínű kendőt, gyöngyöt, míves éket.

      Csak te szeress engem, csak te mosolyogj rám,

      Senki le ne törjön, harmatos violám.

      Porzik az út, – száraz – nincs az égen felleg,

      Pedzi már az utat a ló, – még  m a  megölellek.

      Vörhenyes foltok messze fenn a lejtőn,

      A szakadékba’ halvány ködcsikok.

      Üzenetkép száll a haraszt: A dér jön!

      A lankadt szárnyú hír szól: Itt suhog

      A völgyben, jönni fog!…

      És halkan, mint az ébredő levélnesz,

      Ahogy riad a néma fák alól,

      S a reszkető fehér nádasban elvesz,

      Úgy jön felém a kór,

      A gyilkos, lassú kór.

      Pihés mag érett rendre száz virágon,

      Tobozgyümölcs zörren a gally hegyén.

      Én Istenem! Nem volt fiam, se lányom,

      Takaros házam enyhe völgyben én

      Föl sem építhetém…

      Hiába! Lenn, a sárba szertezüllve

      Letiprott korcs magvak szemetje hull,

      Bár hő igéret élni, élni szülte, —

      Veszendő létük a hűs anyaölre

      Panasztalan borul.

      Hát jöjj, halál! Hószínű, lenge fátylon,

      Mutasd a titkok mélységét nekem!

      Ne legyen soha égő vajudásom,

      Ne legyen kínos, iszonyú sebem,

      Álmatlan fekhelyem.

      Komolyan, némán, fövegét levetve

      Virrasszon egy-két hallgatag barát…

      Csak meddő jajszót, szennyes könyeket ne!

      A két hideg kezem tegyék keresztbe,

      S mormoljanak halk, elcsukló imát.

      Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,

      Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.

      Leszállott a dér is. Mindig betegebben,

      Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.

      Vándortársaimtól messze elmaradva;

      Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…

      Vágytak reám, mint a menekülő vadra,

      Hogy is találkoztam akkor én veled?…

      Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,

      Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.

      Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,

      A lehelletedre ébredtem fel én.

      Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,

      Melengettél forró szíveden, – tudod?

      Házatok békéje a szívembe áradt;

      “Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.

      Ó, de azóta már vége van a télnek,

      Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.

      És a lombok újra suttognak, beszélnek,

      Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.

      Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,

      Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…

      Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér’ ne légy!

      Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…