Edes Anna. Kosztolanyi Dezso

Чтение книги онлайн.

      – Jó hely – mondta a házmester. – Príma hely. Gazdagok. Az övék a ház. Ez az egész ház. Az úr tanácsos. Méltóságosok.

      Többet nem beszéltek.

      A szegény emberek kedélytelen atyafisága fűzte őket egybe, kiknek a vérségi kapcsolat vajmi keveset jelent, mert nincsenek kedves, közös emlékeik, csak egymás mellett élnek, folyton dolgozva, önmagukba zárva, egymásnak áthatolhatatlanul, nagy távolságban.

      Vizyné Katicát úgy akarta kilopni innen, mint a közkórházakból a kolerás halottat, hogy meg ne fertőzze a még egészségest.

      Eléje lökte bérét, s azt mondta, hogy azonnal szedje batyuját.

      Amíg csomagolt, a körmére nézett, hogy nem visz-e el valamit.

      Katicának sem volt vastagabb batyuja, mint Annának, de önérzete az volt. Mielőtt elindult volna, gavalléros mozdulattal visszaadta a kötött lélekmelegítőt, melyet ajándékba kapott.

      Ő is fertőzöttnek érezte mindazt, ami erre a házra emlékeztetné, ahol ennyire megsértették.

      Az asszony elfogadta a lélekmelegítőt, aztán sarkára csapta az ajtót.

      Visszajövet már egészen más hangon beszélt Annához, azon a hangon, melyen majd mindig beszél hozzá:

      – Jöjjön, Anna, átadom a lakást. Szobáról szobára vezette.

      – Ez itt a dolgozó. A könyveket naponta letörölgeti, de az íróasztalról semmit sem mozdít el, az úr finnyás a holmijára. Értette? Erre is roppant vigyázzon.

      Egy kitömött bagoly bámult a lányra, sárga üvegszemmel.

      Anna pár lépésnyi távolságból követte Vizynét és Ficsort, lógázva batyuját.

      – Az ebédlőt már látta. Ez a szennyesláda. Az a szekrény természetesen majd kikerül innen.

      A szalonban így szólt:

      – No, erre is ráfér a takarítás. Majd kirakjuk. A zongorát valamivel előbbre húzzuk. Lesz dolog, annyi bizonyos.

      Anna a piros szőnyeggel takart hencser mellett állott, úgy rátapadt a zongorából kiáradó kámforszag, hogy halottfehér lett. Vizyné és Ficsor már a hálóban volt. Csak azt hallotta, amint az asszony sürgette:

      – Miért nem jön? Furcsa lány – szólt oda Ficsorhoz. – Eleinte bizony nehéz lesz vele.

      A hálóból kis futórózsákkal mintázott sárga tapétaajtó nyílt a sötét, nyirkos fürdőszobába, ahol búsan locsogtak az elrontott csapok.

      – Oltsa el a villanyt – parancsolt Annának. – Ugorjon, fiam. Egy-kettő. Ha valahonnan kimegy, mindig oltsa el. Nem szabad pocsékolni ebben a drága világban. És az ajtót is csukja be maga után. Egy fáradság. Léghuzam van.