Edes Anna. Kosztolanyi Dezso

Чтение книги онлайн.

      A szép doktorné rózsás kalapjában főpróbára ment, amelyre szabadjegyet kapott valami színész-ismerősétől. Megint egy új irodalmi siheder kísérte. Vizynét a Kígyó téren pillantotta meg, megállította, erre terelte a szót.

      – Ne mondd, édesem. Tehát még helybe se állt? Azt beszélték, hogy már tegnap beszegődött.

      Vizyné rázta a fejét.

      És amint múltak a napok, Anna jótékony alakja csak ködkép gyanánt remegett előtte, egyre messzebb és messzebb. Sokszor már azt hitte, hogy ábránd az egész, s az, akit látott, voltaképp nincs is.

      ANNA

      Augusztus 14-ike volt: csodálatos nyári nap. Forró és fényes.

      Vizy már átugrott a Polgári Kaszinóba feketézni. Felesége egyedül merengett a rizsfelfújt romjai előtt.

      Amint félretolta tányérját, meglepődve vette észre, hogy a tányér alatt néhány rizsszem bújt meg.

      Villája hegyével megolvasta. Hét szem rizs volt. Megolvasta többször. Mindig hét szem volt.

      Miként került oda? Nem értette. Arra határozottan emlékezett, hogy nem ő szórta el, hiszen tányérját egész ebéd alatt nem mozdította el.

      A szám gondolkozóba ejtette. Miért épp hét?

      Minden jelent valamit. A legkisebb jelekkel is izennek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat. Ő, aki a spiritiszta üléseken gyakran látta kislánya szellemét, s hallotta hangját, de hányszor, egészen tisztán, nem kételkedhetett ebben.

      Nyelvére tette a három szem labdacsot, egy pohár nagyon vizes bort ivott rá, és azon tűnődött, vajon mi lehet az a jó hír, melyet a hét rizsszem jelez, mikor halkan koppant az ajtó, s mielőtt válaszolhatott volna, hogy szabad, az ajtónyíláson bekandikált Ficsor feje.

      – Szabad? Itt vagyunk, méltóságos asszonyom.

      – Kicsoda?

      – Az Anna. Bejöhetünk?

      – Azonnal. Várjon.

      A fej visszahúzódott, az ajtó becsukódott.

      Vizyné megkapaszkodott az asztal sarkába, az események véletlen, gyors torlódásától majdnem elszédült.

      Ezen a napon mezítláb volt, papucsban, abban a régi, lila pongyolájában, melyben a kommün idején szokott kijárni az utcára, hogy proletárasszonynak tekintsék.

      Szekrénye előtt magára kapta fehér pongyoláját, pezsgőszín harisnyáját, barna félcipőjét. Ruhatárából gyorsan szedegette ezeket, mint színésznő, akinek nemsokára jelenése lesz. Még a tükörben is megnézte magát. Arca fáradt volt, törődött. Mosolygott a tükörképre, mosolyát erőltetettnek vélte, kissé elkomolyodott, megkereste a két kifejezés között a középutat. Bőrét könnyedén érintette a rizsporos pamaccsal. Az utolsó pillanatban fölcsatolta aranykarperecét.

      Lábujjhegyen suhant vissza az ebédlőbe.

      A díványon az ura otthoni kabátja hevert kifordított ujjal.

      Ezt összehajtogatta. Ezenkívül is bántotta egy és más: hogy az abrosz csak háromnegyedrészt takarja az asztalt, hogy a zsíros tányérok még ott maradtak a középen a rizsfelfújt mellett, meg hogy a porcukorszelencén a legyek dőzsöltek. Szeretett volna egy kis rendet teremteni. De erre már nem maradt idő. Attól tartott, hogyha sokáig késlekedik, Katica lebeszéli.

      Csak az abrosz csücskét ráncigálta lejjebb, csak bedugaszolta a borosüveget az alumíniummal futtatott parafadugóval, s leült előbbi helyére, az ajtóval szemben, felkönyökölt, mintha már régóta ülne itt és gondolkoznék arról, amiről az úriasszonyok ebéd után általában gondolkozni szoktak.

      Fojtott hangon szólt:

      – Lehet.

      Ficsor lépett be.

      Utána – két másodpercig, három másodpercig, négy másodpercig – senki.

      – Nos? – mondta, s már azt hitte, hogy ismét becsapták.

      – Itt van – nyugtatta a házmester —, itt van.

      És ekkor belépett a lány is.

      Az nyílegyenesen hozzásietett, lekuporodott, kezet csókolt, oly természetesen és gyakorlattal, mintha évek óta ismerte volna.

      Vizyné nem mindjárt vonta vissza kezét: általában szerette, ha kezet csókolnak neki, élvezte bőrén a nedves, emberi szájakat.

      Ficsor valami utasítást adott a lánynak, de hogy mit, azt Vizyné már nem hallotta.

      Nem hallotta, nem hallhatta, mert a vér erős lökéssel fejébe tódult, két füle körül zúgott, s egész lelkével a lányt figyelte, aki közben visszament az ajtó mellé, és megállt, kezében a tiszta zsebkendőbe bugyolált cselédkönyvvel, hajadonfőtt, szemét a földre sütve.

      Vizyné lorgnonját rászögezte: az arcán csalódás, meghökkenés, ámulat tükröződött.

      – Ez az? – szólt rámutatva.

      – Ez, méltóságos asszonyom – erősítette Ficsor, nem értvén a kérdést. – Az Anna, az Anna. Talán nem megfelelő? – és fejét oldalt billentve a méltósága felé sandított.

      – De – válaszolta Vizyné, még tétován, még mindig álmélkodva. – Szóval ez az…

      Nem, mégsem volt az.

      Legalább ő az Árok utcában, akkor estefelé más valakit látott. Az a nő, aki a fiúcska után szaladt, magasabb volt ennél, sokkal magasabb, sokkal izmosabb, az arca sárgásbarna s a haja fekete, a szemöldöke is fekete, szénfekete. Erre határozottan emlékezett.

      Egyszerű félreértésről lehetett szó. Bizonyára összetévesztette valakivel, talán Bartos sógornőjével, akiről egyszer-másszor hallott is Ficsortól.

      De bár ezt nyomban tisztázta magában, percekig tartott, míg azt a bordóruhás nőt, akit gondolatban már fölfogadott, elszállásolt, lefektetett a Katica ágyába, akivel képzeletben már kitakaríttatta valamennyi szobáját, akit már magáénak tudott, megfosztotta azoktól az erényektől, amelyekkel földíszítette: most tehát le kellett tépni érdemrendjeit, átnyújtani annak, akit illet, ennek a még teljesen idegen, félszeg leányzónak, aki látható lámpalázban szorongott előtte.

      Vizyné arcáról már eltűnt a csalódás és ámulat. Mindez valami kellemes derengéssé enyhült. Még egyre mustrálgatta. Ez nem is látszott parasztlánynak. Nem volt olyan tenyeres-talpas, pirospozsgás, mint a Varga Örzsi. Inkább nyúlánk és törékeny, az arca tojásdad, csontjai finomak, arányosak. Üde pepita ruhácskát viselt, mely alatt puhán, öntudatlanul aludt a gyermekmelle, játékosan, mint két kis gumilabda. Egész lényében pedig volt valami, amit nem tudott kifejezni, СКАЧАТЬ