Edes Anna. Kosztolanyi Dezso
Чтение книги онлайн.

Читать онлайн книгу Edes Anna - Kosztolanyi Dezso страница 12

Название: Edes Anna

Автор: Kosztolanyi Dezso

Издательство: Public Domain

Жанр: Зарубежная классика

Серия:

isbn:

isbn:

СКАЧАТЬ fogadja föl, tartsa meg, s vágy fogta el, hogy azonnal itt marassza, hogy birtokolja, és karját máris kinyújtotta feléje, mintha meg akarná ragadni, hogy többé sohase engedje el.

      – A könyvet parancsolja? – kérdezte Ficsor.

      – Igen – mondta Vizyné, aki uralkodván magán félreértett mozdulatát szerencsésen átjátszotta egy alsóbb síkba. – Nézzük a könyvét.

      Szemöldökét magasba vonta.

      – Édes? – szólt. – Édes?

      – Úgy hívják. Édes Annának.

      Vizyné félhangosan olvasta a cselédkönyvet.

      Édes Anna született Balatonfőkajár községben, enyingi járásban, Veszprém (megyében, kerületben stb.) Magyar (országban).

      Személyleírás:

      Születési év: 1900 (kilencszáz).

      Vallása: r. k.

      Termete: közép.

      Arca: kerek.

      Szeme: kék.

      Szemöldöke: szőke.

      Orra: rendes.

      Szája: rendes.

      Haja: szőke.

      Fogai: épek.

      Szakálla: nincs.

      Be van-e oltva: igen.

      Különös ismertetőjele: nincs.

      Sajátkezű aláírása: Édes Anna.

      – Igen – mondta, és rejtélyesen mosolygott, talán azon, hogy Édes, és hogy szakálla nincs.

      Most hol a könyvre, hol a lányra pillantva ellenőrizte a cselédkönyv hivatalos megállapítását, melyek bizony közel sem födték a leírhatatlan valóságot. Haja, nem dús haja, melyet csak úgy kenőcs nélkül, szárazon simított hátra domború homlokáról, nem volt szőke, hanem a gesztenyeszín és a szőke közötti árnyalatú, szöghaj. Orra se “rendes”, hanem határozottan érdekes, a lélegző cimpáival, majdnem különös és pikáns. Termete valamivel magasabb a közepesnél, de gyönge, elmaradott, talán csöppet fiús is még. Szája vérszegény és cserepes, s keze a rendes cselédkéz: durva. Körme kurta és csempe.

      – Hány éves?

      – Tizenkilenc – válaszolta mindig Ficsor. – Ugye, annyi vagy, Anna?

      – Mért nem beszél, fiam? – fordult hozzá Vizyné.

      – Szégyenli magát. Nagyon szégyenlős.

      Vizyné még nem látta a szemét, ezért így szólt:

      – És miért nem tekint a szemembe?

      – Fél.

      – Kitől fél? Tőlem? Tőlem igazán nem kell félnie.

      A lány fölrebbentette seprűs pilláit, de mielőtt az asszony megláthatta volna, lecsukta.

      Vizyné tanulmányozta aláírását, szálkás szarkalábbetűit – melyeket hosszan és gondosan rajzolhatott oda egy rendőrségi szoba asztalára görnyedve – és előző gazdáinak minősítését.

      Eddig csak két helyen szolgált: 1916-ban, mikor fölkerült Budapestre, Wild raktárnoknál, aztán Bartos szemlésznél. Mind a két helyen majdnem másfél évig.

      – Mi volt?

      – Dajka – felelgetett Ficsor.

      – Szóval: gyereklány – javította ki Vizyné.

      – A bizonyítvány megjárta.

      Gazdáik elismerték, hogy “hűséges”, erkölcsi magaviselete “kifogástalan” és “egészségesen távozott”. Wildné azonban a többi polgár tájékoztatására lelkiismeretesen beírta, hogy “munkájában nem mindig megbízható”, és ezt is: “még nem eléggé ügyes”.

      – Még nem eléggé ügyes – olvasta Vizyné. – Persze, persze.

      – Majd belejön.

      – Hisz ez nem is olyan fontos. Fő, hogy iparkodjék.

      – Szorgalmasnak szorgalmas.

      – Főzni tud?

      – Valamit – szerénykedett helyette Ficsor.

      – Valamit. Jobb szeretem, ha azt mondja, hogy semmit. Ismerem ezt. Mindegyik így beszél, mikor beszegődik. Aztán amikor kanalat vesznek a kezükbe, kiderül, hogy fogalmuk sincs. Emlékszik, Ficsor, a Mennyei Margitra? Az is azt mondta, hogy tud főzni. És a Lidi is.

      Ficsor mindkettőjükre emlékezett, és lesújtóan bólintott.

      – No, majd én befogom. De takarít? Mos? Padlót vikszel?

      – Hogyne – integetett a házmester.

      – Eszerint – s ezt már igen gyorsan: – elvégez mindent, ami a ház körül előadódik: bevásárol a piacon, szenet hord a pincéből, üres idejében harisnyát stoppol, ruhát foltoz, satöbbi, satöbbi.

      – Nem válogatós ez. Ugye, Anna?

      – Az helyes is. Nálam dolgozni kell. Kisasszonyokra nincs szükség. Az én lakásomnak ragyognia kell.

      Anna nem látta a beszélőt, mert folyton a padlóra meredt, pusztán a hangot hallotta, test nélkül, mint valami szózatot. Zavartan egyik lábáról a másikra állt.

      Amikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte, azonnal összerogy. Valami kimondhatatlan büdösséget érzett, mint a patikában, éles, hideg szagot, mely egyre jobban facsarta az orrát, kavarta belét. Vizyné a zongorájában kámfort tartott, hogy a molyok ne rágcsálják a vattás hangkalapácsokat. Anna nem tudta, honnan származik ez az orvosságszag, csak azt tudta, hogy nem bírja ki, csak azt tudta, hogy már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor köszönés és istenhozzád nélkül elrohan, menekül, le a lépcsőkön, az utcákon, s fut, meg sem áll hazáig, a kajári tarlóföldekig.

      Nagybátyja azonban mellette volt, s ő moccanni sem mert.

      Tekintetét mégis fölemelte annyira, hogy látta Vizyné cipőjét, harisnyáját, a falon az ingaórát, mely ébenfatokjában járt, s egyenletes ketyegéssel zsibbatag-úri csöndet szitált az ebédlőre. Már a szalonba is bepillantott olykor-olykor. Itt a tükörben képek színes gomolyaga forgott. Hosszú, alacsony hencser nyúlt el, torontáli piros szőnyeggel takarva, melyen a délután lobogó máglyát gyújtott. Ilyesmit sem Wildéknél, sem Bartoséknál nem látott. Káprázva, СКАЧАТЬ