Éjszaka. Bródy Sándor

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ mosolyodtak el azon, a mit cselekedett. Különben is megbánta, leült, elővette kedves könyvét, a bibliát, kinyitotta találomra és olvasott, mint ahogy rendesen szokott, hangosan:

      «Sokkal inkább nem hallgat meg, ha azt mondod: Isten nem viselsz én rám gondot! Az itélet azért legyen ő előtte, és reménységed vegyed ő benne. Most pedig mivelhogy ezt nem miveled…»

      Hangja elfult, nem tudott olvasni.

      – Tovább, olvassad tovább!

      Könyes szemmel, kibicsakló hangon, kapkodva folytatta:

      – «Várj még egy kevéssé, megmutatom néked az igazat; mert még vagynak az Istennek mentésére való beszédim!»

      Dühösen csapta be a nagy fekete könyvet, anélkül, hogy lapjait megszagolta volna. Fölmászott az ágyra, összekuczorodott. Vratarits odalapította arczát a fagyos ablakhoz, a koromtól piszkos, a könytől nedves volt a képe, mint egy porban játszó síró gyereké.

      – Nem látok – szólalt meg egyszerre. Nem látok, gyertek csak! Jisbi Bénob másik két barátja is odaállott az ablakhoz. Lenéztek az udvarra.

      A házmesterrel jött fölfelé a klinika szolgája. Mit keres ez itt? kérdezték maguktól egy pillanatra. Aztán nem kérdezték többé, meggémberedve várták, mint jön mind-mind közelebb a sötétzöld ruhás, ezüst-zsinóros ember, azon a havas nyomon, a hol Jisbi Bénob lóbálódzott előre hatalmas csontjaival, gyermekre szabott kis télikabátjában még egy pár nappal előbb – utoljára.

      Titusz a küszöbön várta:

      – Nos, megtalálták?

      – Meg, – mondá a zöldruhás ember, a ki hullákot szokott vásárolni az egyetem boncztani intézete számára.

      TÓTH TERÉZIA

      Husz forint ára részvéttel kisérte ki a professzor Zsobokinét.

      A rendelő szoba ajtajában elbucsúzott tőle és visszaszólította az urát:

      – Ügyvéd ur, egy pillanatra! Őnagyságához semmi reményem, miért veszne el véle ön is? Mentse magát, ajánlom a föltétlen különélést; a gyöngédség ilyenkor bűn a természet ellen. Isten önnel!

      Azonnal haza utaztak, bár Zsobokiné elég jól érezte magát. A professzor egészen megnyugtatta, egy kis megfázás az egész – ő is mint annyi más, jeges vizet ivott bálban, meghütötte torkát… Egy kis köhögés, egy kis láz, nemsokára véget ér az egész.

      Otthon, a tiszta levegőjű mezővárosban meg éppen megkönnyebbült. Ő vigasztalta az urát, a kit elkeserített, hogy házasságának már második hónapjában kórház lett a frissen festett, ujonnan butorozott, kedves kis lakásból. És még nem is viziteltek, a társaság még még is ismerte a felföldi faluból idehozott asszonykát, hozzájuk nem jött senki, ők nem mehettek sehová, nem hivhatta meg – a mint tervelte – nőtlen és feleséges barátait egy kis vidám vacsorára, kint az udvaron, az akáczfák alatt.

      Fiatalos jó szive egészen elkeseredett, hogy éppen ő az, a kit ilyen szerencsétlenség ért. És egyszer-egyszer éjjel sirt is, siratta a maga megromlott életét és a szegény Klárikát, a ki oly öntudatlan és oly rohamosan hervadt, mint egy lobelia erős napon. A szemében benn volt a halál, de ő maga nem ismerte azt meg és még kevésbbé tünt föl neki férjének megrémült arcza, a mint még formás karjait kinyujtotta utána, hogy magához ölelje.

      – Nem szabad azt! – szólt a férj és elhúzódott tőle.

      Azt? kinek? Kétségkivül neki, a beteg asszonykának; belátta és tűrtőztette magát, daczára a szerelem és pusztulás kettős lázának, mely szivét, vékony ajkait, szempilláit, nagy hamuszőke haját, egész kis testét megremegtette. Nem tudott férjére ránézni annélkül, hogy a legnagyobb lelki izgalmat ne érezze, hát az minél kevesebbet mutatkozott előtte; egyszerre megszaporodtak az ügyei, mindig a biróságnál járt, csak mikor evett, – külön kellett étkeznie már – csak ilyenkor látták egymást.

      Egyedül volt az asszonyka egész napon át az öreg Tóth Teréziával, a cseléddel. Ült az ablaknál, Terka letelepedett a földre és beszélgettek. Az ablaknál nem igen volt mit látnia, a nagy utcza kihalt egészen. Maga a város is kivonult a városból, arattak. Szárazság és csend ült mindeneken. A fonnyadt, tikkadt, poros fák alatt – a házak előtt – egy-két kisebb és elhagyottabb gyerek játszott a porban, ette a papsajtot, ingerelte a kutyákat, melyek most urrá lettek a város fölött. A nyomasztó csendességben ugatásuk egyenletes kórusa hallatszott, semmi egyéb. Nagynéha egy-egy parasztasszony papucsa kattogott végig az utczán, ételt vitt az urának, talán két óra járásnyira, az átányi földekre… Zsobokiné utána nézett és valósággal sajnálta, mikor az asszony piros fejkendője végképpen eltünt az utcza piszkossárga szinében. Odafordult Teréziához:

      – Terka, Terka, miért is nem én vagyok az a csunya parasztasszony, a ki ételt visz most az utczán és miért nem az én Gyurim az, a ki valami asztag tövében éhesen, fáradtan várja: mikor látszik már a piros fejkendőm?

      A cseléd megvigasztalta; olyan könnyű volt megvigasztalni, olyan kedves, tanulatlan lélek volt, hogy csak a jóban tudott hinni. El lehetett bolondítani mesével, hallgatta volna folyton.

      Az öreg Terka nem fogyott ki soha, tudott mindent. Olyanokat, a miktől sirni lehetett a más baján, és ez a legvigasztalóbb, mert ez alatt a maga baját felejti el az ember. Olyan jóizűket sirtak együtt, az asszonykának ezenközben alig tünt fel, hogy most már sokkal többet kell feküdnie, még rekedtebben beszél, a férje alig érti már, a mikor édeskedő szóval fordúl hozzá; csak Terka tudja mindig, hogy mit akar, mi jót főzzön most, mit meséljen el, Szent Genovéva történetét, vagy azt a nagyon vidám verset, mely igy kezdődik:

      „Porka havak hulladoznak

      De hó reme roma.“

      Nagyon a kedvére tudott tenni, csak a kis lányát, a ki itt élt vele a konyhán, nem eresztette be hozzája; ő maga ott bóbiskolt ágya előtt éjszakának idején is, olvasóját morzsolgatván, bár asszonykája betegsége alatt az érdemleges imádságot elmondta helyette a templomban barátnéja, Bordás Marcsó, a cselédhurczoló. Mégis, a jó Isten érdekében meg tett itt is, a mit tudott; imádkoztatta az asszonykát is, a mikor az nem tudott aludni, sőt gyöngédsége daczára figyelmeztette egyszer-egyszer a halálra is.

      – Asszonykám, ébren van-e, hallja-e? Hol kivánna maga nyugodni, ha egyszer meghalt? Nem azért kérdem, mintha azt gondolnám; nem adja ő szent felsége azt olyan könnyen maguknak, a kik fiatalok. De jó azt az embernek tisztán tudnia a maga lelkében.

      Klári kémlelődve nézett a cseléd piros arczába, de csakhamar megnyugodott.

      – Tudja Dókám, – mert igy hivta mindenki Tóth Teréziát – tegyenek engem addig a nagyapa kriptájába odahaza, Fedémesen, aztán építsenek egy másikat nekem a jávorfák alá.

      – Tudom, tudom, lelkem. A mikor kis lány volt, akkor is szeretett arrafelé játszani; szép, sárga virágok voltak ottan. Én meg az öreg nagyanyja libáit legeltettem még arra pesztra koromban. Akkor nem is volt még az temető, de azóta nagyon halnak ezek a falusiak СКАЧАТЬ