Название: Éjszaka
Автор: Bródy Sándor
Издательство: Public Domain
Жанр: Зарубежная классика
isbn:
isbn:
– Ez úgy látszik, egészen komolyan veszi a dolgot, ezt az izét. Kár volt bántani.
Azon igyekeztek, hogy kibékítsék. Könnyen ment, tulajdonképpen nem is haragudott rájuk.
– Az ember fiatalember; – mondá. Én is úgy tettem volna.
Nem zavarta semmi a régi barátságot. Vidáman éltek, az almát eladták, meg nem ették. Aztán egész biztosra tanulhattak, Jisbi kijelentette, hogy a rigorozumpénzek meg lesznek a kellő időre. Ő ád nekik kölcsön, megadják, ha orvosokká lesznek, megházasodnak. Nagyon szivesen belenyugodtak ebbe a propoziczióba, csak Vrataritsnak voltak aggályai, igyekezett négyszemközt beszélni Jisbivel.
– Te Sándor, mondá, a mikor végre előfoghatta – mije vagy te annak a szép kis púpos lánynak?
– Én?
– Te, te, nem is én. Kitart? Izé, hogy is mondjam, az tart ki bennünket?
Jisbi elhalványodott, még a nagy, rozsdás foltok is eltüntek arczáról. Kapkodott a levegő, a szó után. Végre is nagy erélyesen vágta vissza:
– Ostoba beszéd, egy ilyen leánynak nincs szüksége arra, hogy kitartson valakit!
– Nem is ő… hanem az apja!
– Képtelenség, ez belehalna, ha megtudná!
– No, nem kell azt megtudnia.
– De tudnám én! Egy lánynyal, a kit nem szeretek, azzal megtenném, nincs abban semmi. Későbben kapja, korábban kapja az ember a hozományt. Te is ilyen bolond vagy, hogy adsz az ilyesmire valamit? Hanem ezzel a lánynyal, ez más, megvetném magamat, szembeköpném magamat a tükörből…
Nagyon erélyesen beszélt, de a végén nagyon is elcsendesedett. Dörzsölve rángatta a nagy orrát, laposakat pislantott barátja felé:
– Titusz, – mondá csendesen – hát csakugyan úgy meglátszik az az arczképen is?
– Az bizony meglátszik, öreg; de nem baj; kinek mi köze hozzá?
Sokáig sétáltak ez estén. Ittak egy kis borókát is, a mitől Jisbi még szomorúbb lett. Egész estén át nem lehetett szavát venni. Igy volt ez ezután, hol víg volt nagyon, hol egészen szomorú.
– Olyan vagy, mint egy beteg ökör! – mondá Vratarits.
Jisbi mosolygott ezen a hasonlaton. Jóváhagyta. Fejét tenyerére támasztva, bólintott:
– Olyan vagyok!
– Ki fogunk innen vetni! – enyelgett vele Hermus.
– De hát hogy vizsgáztok akkor? – mondá Jisbi, éppenséggel nem a szemrehányás hangján. Maga-magának mondta, nem egyszer, többször is:
– Kutyák, hogy vizsgáznak akkor!
Pedig a vizsga és még inkább a vizsgadíj letételének határideje rohamosan közeledett. Hermus papiroson kiszámította a napokat, az órákat, a perczeket. Négyszer huszonnégy óra, már csak háromszor…
Iszonyuan tanultak ezen az utolsó napon. Vrataritson szinte dühroham vett erőt. Csak Jisbi hallgatta szórakozottan a Hermus előadását. Néha nem ide tartozó megjegyzéseket tett:
– Fiuk, tanuljatok, hogy minél előbb, mennél több hamis visum repertumot állithassatok ki…
– Az a fő, hogy az a fiu, a kit nemzetek majd, ne legyen koldus-kutya!
Ügyet se vetettek rá. A tanulás, helyesebben a boldogulni akarás láza befelé terelte látóképességüket. Azt se jegyezték meg valami különösebben, hogy nem vacsorált otthon. Hanem a mikor reggelre kelve nem látták fekhelyén, ki-ki megvakarta a feje búbját, a maga szokása szerint. Vratarits szidta:
– Lump faj a zsidó! – mondá elgondolkozva.
Bazsó megrettent:
– Hátha elkártyázta a pénzünket!
Elindulának keresni Jisbit. Sehol semmi nyoma. Meglátogatták a gyógyszerész-hallgatót, az látta egy órával előbb a tejeldében. De erre nem lehetett adni, mindig hazudott. Több jellembe vágó hibát tudtak róla a fiuk, például azt, hogy tudatlan emberek előtt orvos-növendéknek adta ki magát.
– Jó volna azt a bizonyos Idát kikeresni! – mondá Titusz. Ennek a Jisbinek alkalmasint baja van ezzel a kis békával.
A maguk nagy próbálatlanságával megkisértették kétszázezer asszony közül kikeresni ezt az egyet. De az egész városban nem találtak se jó, se rossz asszonyt, egyetlen egyet sem, a ki ismerte volna Bénobot.
Meghült bennük a vér. Két napja mult már, hogy a nagy filiszteus nem mutatkozott az almaszagú szobában. Nem tudtak tanulni többé, rakásra ültek a befütött, de égni nem akaró kályha előtt.
Reggel volt. Hermus félig felöltözve didergett, Bazsó az óráját nézte:
– Két óra az élet; ha addig ki nem guberáljuk a pénzt…
Vratarits Titusz haragosan intett a kezével:
– Egye meg a fene a professzorokat, a vizsgát, az egész életet… Csak ez a fiu jönne haza, ez a héber, ez a barom, ez a gazember!
A szertelen dühtől megnedvesedtek a szemei. Nem tudott maradni többé egy ültő helyében, felkelt, leült az irásra szolgáló asztalhoz. Kezébe vette a tollat és rajzolgatott az itatós papirosra.
Egyszerre letette a tollat. Jisbi valamelyik utolsó napon telefirkálta az egész papirost. Olvasta először magában, aztán hangosan.
– A Jisbi, nézzétek, teleirta…
– Mit firkált?
– «Úgy iszom a gúnyt, mint a vizet!» «Az a fiu a ki egy hétig napot evett – el van veszve!» «Királynak lenni jó!» Anatomia, anatomia, anatomia, anatomia!
Nem értették, mit jelenthetett ez a százszor leirt anatomia. Nyitva maradt ajakkal hallgatták. Hermus egyre kinézegetett az ablakon. Titusz folytatta a felolvasást:
– «Mielőtt megláttalak, mielőtt ismertelek, Ida!..»
Verset akart irni. Nincs ott a többi?
– Nincs, csak sok, sok I betü. Meg itt még egy sor: «Biri, Kata adieu!»
– A kecskék. Búcsuzott tőlük! – hebegte Hermus fuldokolva.
Elhallgattak. A szoba megtelt kályhafüsttel, gőzzel. A korom lerakodott halvány arczaikra. Nem tudtak egymásra nézni, kitekintettek a havas, néma, elhagyatott udvarra. Hátha egyszerre csak jön, megjelenik, mint ahogy lóbálódzva szokott roppant nagy lépésekkel, СКАЧАТЬ