A vörös regina: regény. Abonyi Árpád

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ előbbi helyét ismét elfoglalva, egykedvű hangon így szólt:

      – Ott voltam.

      Vártam, hogy folytatni fogja, de nem folytatta. Csak bámult maga elé és hallgatott. No, gondoltam, szépen vagyunk! A kihibbant szeg visszazökkenése alighanem elmaradt… a valóságnak szemtől-szembe való látása, úgy látszik, mit sem használt. Nem gyújtott világosságot a fejében, nem oszlatta el az elméjére boruló homályt. Szegény Regina, sajnállak – de mi az istennyilát kezdjek egy félbolonddal?

      Haszontalan elmélkedésemből megint csak az orrom zavart ki. Most, hogy a szegény lélek igen közel talált hozzám leülni, ismét csak úgy találtam, hogy testének illata egyáltalában nem hasonlít a gyöngyvirág illatához…

      Ezen a bajon segíteni kell…

      – Mondd csak, kis leány, mikor mosdottál utoljára?

      – Nem tudom.

      – Van itt lejebb, vagy huszonöt lépésnyire benn az erdőben, egy forrás. Jó sok víz van benne. Eredj oda és mosdj meg! Meg is fürödhetsz. Sőt meg kell fürödnöd, – ez szükséges.

      Kikerestem kincses-raktáramból a szappant és átnyújtottam neki.

      – Ennyi szappanom még van, – szívesen odaadom, bár nincs több, csak ez. De ne spórolj vele – használd!

      Elvette, de nem mozdult.

      – Nem megyek egyedül… mormogta fejét rázva. Félek, hogy eltévedek… Szeretnék tiszta lenni, de félek…

      – Ugyan kitől?

      – Azoktól… riadt fel összerázkódva és gyorsan, ijedten körülnézett.

      Még mindig a kozákoktól rettegett a szerencsétlen.

      – Hányadszor mondjam, hogy azokat a gazfickókat már rég elvitte az ördög! Azoktól ne félj, Regina.

      – Ha elkísérsz és vigyázol rám – válaszolta tétován – elhiszem, hogy igazat mondasz és nem fogok félni.

      Felugrott és azonnal indulni akart.

      – Gyerünk! Amíg fürdök… te vigyázol.

*

      Nem ütköztem meg a dolgon. Még csak illetlennek sem találtam a kívánságot. Ez a megzavarodott elméjű teremtés sem azért nem felelős, amit beszél, sem azért, amit csinál. A vak bizalom, melyet irántam érezni látszott, – öntudatlan ösztönnél alig egyéb. Valamely titokzatos eredetű benső sejtelem súghatta neki, hogy attól az embertől, akinek megpillantása nem riasztotta vissza az erdőbe – nem kell tartania, mert ez nem ellenség, hanem jóbarát. Micsoda különös sugallat lehetett ez ennek a boldogtalannak elhomályosodott elméjében – én nem tudom. Az állatok hasonló sajátságos – sohasem tévedő – bizalmáról bőséges tapasztalataim voltak, emberi lénynél most láttam effélét először és alighanem utoljára.

      Nem is áhítoztam utána, hogy hasonló példával életemben még egyszer találkozzam.

      Az is természetes, hogy ha nem tudtam volna egészen bizonyosan, hogy az úristen mindent meglátó szemén kívül más magamformájú értelmes teremtmény szeme nem láthat ide – nem vállalkoztam volna a dologra. Egy kevés hiúság még a legeszesebb emberben is lappang, – nem soroztam magamat a legeszesebbek közé, ennél mindig több eszem volt, de nem igen vágtam volna zsebre, ha okot adtam volna rá, hogy valaki kedvére kinevessen. Nevetséges figurává senki sem akar dicsőülni. Már pedig menthetetlenül nevetséges szürke »keresztes«-sé dicsőülök, ha valaki meglátta volna, hogy figyelő posztot állok egy leányzó közelében, amíg az fürdik. Ilyenkor nagyon mellékes, hogy ez a leányzó épeszű-e, vagy nem épeszű. Az emberi csufondáros hajlam csak azt szúrja fel a maga roppant hegyes gombostűjére, hogy két különböző nemű emberi teremtmény között – az egyiknek tartózkodó okossága, vagy szánalma – hasonló helyzetben – mindig nevetséges.

      Látnivaló, mennyire igaztalan és durva kiforgatása ez a valóságnak, – de olyan második Szent Sebestyén még nem született erre a világra, aki sikerrel tudott volna szembeszállni a vidám tökfilkók kacajával.

      Elindultunk.

      A vörös elől, én utána.

      Néhány lépésnyire azonban hátramaradt és ettől kezdve most már én mentem elől. Mutattam az útat. A járás nem ment valami könnyen, mert minden lépésnél biccentenem kellett egyet – kellemetlenebb fájdalmat mindazonáltal nem éreztem. Csontot tehát nem sértett a shrapnel-szilánk.

      A forrás, ahová igyekeztünk, egy őspalából képződött domb tövében volt.

      Összevisszanőtt, sűrű mogyorófa és fiatal égerbokrok zárták körül az alig pár méteres tisztást, melyen át a forrás bő vízere útjára indult. Aki nem tudta, hogy ezen az elrejtett helyen vizet talál, bajosan akadt volna rá a sűrűségben. A mi embereinket is csak a véletlen szerencse vetette ide.

      Míg a forrás felé bicegtem, megkérdeztem a hátam mögött lépegető Reginától, hogy mit látott ott… ahol volt. Nincs semmi mondanivalója?

      – Nincs, – hangzott az egykedvű válasz.

      Hm… hát ezen csakugyan semmit sem segített a közvetlen szemlélődés.

      – De csak láttad, Regina, hogy ott mi van? – firtattam tovább a dolgot.

      – Láttam.

      – No, és?..

      – Meg is tapogattam…

      – Úgy?

      – Igen, úgy… Mindent megtapogattam a kezemmel. A falakat, a kormot, a hamut, a sok üszköt – mindent.

      – Igy hát tudod…

      – Igen, tudom, – hangzott ismét a közömbös válasz – tudom, mert mondom, mindent megtapogattam… még az elgörbült kapcsolóvasakat is, amelyek kilógnak a falakból. Gondolhatod, mekkora tűz lehetett az, amely ezeket a vastag kapcsoló-vasakat ennyire el tudta görbíteni.

      – Nagyon gondolhatom, mert akkor már itt voltunk.

      – Láttad a tüzet is?

      – Persze, hogy láttam!

      – Hát akkor tudod… Egy láng lett minden, amikor azok jöttek és mindent felgyújtottak. Mi szaladtunk. Én egyenesen az erdőbe szaladtam. A többiek… a többiek… Nem is emlékszem, hogy mi lett a többiekkel? Azt gondoltam, hogy a többiek most is ott vannak… de nincsenek ott. Senki sincs ott… láttam. Igaz, hogy nem is lehetnének ott, mert minden összedőlt, leégett, korommá vált… de ha nincsenek odahaza – hol lehetnek?

      Megmondjam neki az igazságot, vagy ne mondjam meg? Nem mondom meg.

      – Elmenekültek és most valahol biztos helyen vannak.

      – Elmenekültek… biztos helyen vannak… Nem mondasz СКАЧАТЬ