A vörös regina: regény. Abonyi Árpád

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ megállapították, hogy a shrapnel-szilánk egy kis hasítást »eszközölt« közvetlenül a bokám felett. Nem volt nagy dolog az egész. Szó sem lehetett róla, hogy ilyesmiért a Verband-Platzra engedjem vitetni magamat, jóllehet Morelli kapitány úr szigorúan elrendelte, hogy a legkisebb sérüléssel is azonnal jelentkezni kell. Nyilván arra gondolt, hogy a legények bizony nem mindig nyúlnak tiszta kézzel a sebhez és könnyen bepiszkolják.

      A mester maga kötözte le sérülésemet. És ezt is oly ügyes kézzel »eszközölte«, mintha egész életében mindig effélével foglalkozott volna, pedig nehéz keze volt! Mint egy súlyos pőröly. Mégis oly könnyedén dolgozott a lábamon, hogy jóformán nem is éreztem az érintését.

      – Igy ni, kérem! – mondogatta bátorítva – nincs semmi baj, főerdőtanácsos úr. Nyolc nap mulva a fene se fogja észrevenni, hogy az a piszok dög ide eresztette be egyik méregfogát. Kár a nadrágért, meg a bakancsért – mind a kettő véres lett.

      De erre már belőlem is kikívánkozott a jogos harag.

      – A bakancsért nem kár! Ezért a cudarért nem kár, hogy az ördög vigye el… bárcsak szétment volna.

      Őrmester úr Vargát derült hangulatba hozta ádáz gyűlöletem a bakancsom iránt. Nevetni kezdett.

      – Helyes, kérem! De akkor a lába is szétment volna, kérem. Ez pedig nem lett volna helyes, kérem.

      Igazat adtam neki és szépen megköszöntem a szívességét.

      – Nincs mit, kérem, – válaszolta szívélyesen – hálát kell adnia az úristennek, hogy az a büdös nem szakította le az egész lábát, mert azt is megtehette volna, kérem és akkor miképen tetszett volna odahaza ellátni a hivatalát, főerdőtanácsos úr?

      Bizony, miképen?

      Még csak most éreztem, mily különös hideg borzong végig a tagjaimon. Nem félelem volt ez, hanem valami furcsa borzadály attól a jövendőtől, melyet a mester rövid megjegyzése hirtelen szemeim – helyesebben szólva a fantáziám – elé rajzolt. Láttam magamat, mint mankóra szorult féllábú nyomorékot… Még a szívem is összeszorult.

      *

      Árkaink frontjában most mindenütt csendesség lett. Sem puskalövés nem esett, sem shrapnel nem vágott le több a hátunk mögött levő erdő épen eléggé megtépázott fái közé.

      Rövid vártatva meghallottuk Morelli kapitány úr jeladó sípjának avizóját is.

      – Mára schluss! – kiáltott oda a mester a fülelő legényeknek – elő a sajkákat, gyerekek és iparkodjék mindenki a menázsija után. Aki későn érkezik – keveset kap. Laufschritt!

      Az emberek nevettek és sajkákkal felfegyverkezve, ugyancsak sebesen iparkodtak a század konyhája felé, nehogy a menázsi kiosztásához későre érkezzenek.

      Az ellenségre senki sem gondolt. A távolból még sokáig áthangzott hozzánk az ágyúütegek dörgése, de az ember füle végre is annyira megszokja ezt a folytonos lármát, hogy már nem is hallja.

      Végighordozva tekintetemet a nyugatra és észak-keletre eső láthatáron, megállapítottam, hogy az egész hatalmas vidék megtisztult az emberi hangyák nyüzsgésétől. Az ütközet messzire elhúzódhatott. A nyugatra eső dombokon semmit sem láttam. Az összes ágyúütegek eltűntek róluk, pedig mennyi volt! Egy láng volt órákig az egész beláthatatlanul hosszú vonal.

      Most, ime, semmi. Mindenütt kopár dombhátak.

      Eltűntek.

      Este hét óra tájban sürgés-forgást vettem észre Morelli kapitány tábori sátra körül.

      A visszaszállingózó legények azt újságolták, hogy parancs érkezett az ezredes úrtól, – azt tanulmányozzák a tiszt urak és amiatt van ott lenn a sürgés-forgás.

      Úgy is volt. Morelli kapitány úr nemsokára ki is hirdette a parancsot, amely általános örvendetes fogadtatásban részesült, mert az azonnal való »Vorrückung«-ot rendelte el.

      – Also, auf! – rendelkezett harsány hangon a kapitány – und sofort abrücken!

      Bizony isten, magam is szívesen ráncigáltam megsérült lábamra a bakancsomat. Még meg is bocsátottam ideiglenesen a foltozott cudarnak – pedig ugyancsak haragban voltam vele – afelett való örömömben, hogy tovább mehetek innen.

      Pedig korán örültem. Az istennyila sem csaphatott volna belém nagyobb rosszindulattal, mint az a parancs, amit néhány perc mulva maga Morelli kapitány úr közölt velem, aki tudtomra adta, hogy én nem fogok elmenni a századdal, hanem »megfigyelő és biztosító őrszem« gyanánt továbbra is itt maradok.

      Borzasztó savanyú képet vághattam, hogy a kapitány úr is azonnal észrevette rajta a megrőkönyödést.

      Hozzámlépett, megveregette vállamat és mosolyogva így szólt:

      – Sajnálom, de erre a posztra különösen nyugodt és értelmes emberre van szükségem. Nem hagyhatok itt parasztlegényt. Önnek kell ittmaradnia. Megvigasztalhatom azzal, hogy amint lehet, azonnal berendelem.

      Sarkonfordult és otthagyott.

      Mehettem elkeseredésemmel panaszra a sóhivatalhoz…

      És azután csakugyan otthagytak. Tíz perc mulva az egész század vidám dudorászással elindult észak felé – én meg, kezemben az írásos paranccsal, melyben teendőim voltak nyilván felsorolva – ottmaradtam árván a nyirfám alatt. Láttam, hogy Varga őrmester, Orgonás, meg a többiek sipkáikkal integetnek felém. Viszonoztam a búcsú-integetést, de abban a percben igazán nagyon el voltam keseredve…

      A láthatár vonala mögött nemsokára az utolsó ember is eltűnt.

      Egymagam maradtam.

      Roppant hajlandóság fogta el összes érzékeimet, hogy valamit amúgy istenigazában földhöz csapjak…

      HARMADIK FEJEZET

      Az első nyugalmas éjszaka. – Beletörődöm sorsomba és nagymosást rendezek. – Fölbukkan és ámulatba ejt egy vöröshajú furcsa emberi lény. – Megtudom, hogy ezt a furcsa teremtést Reginának hívják és elméjében meg van zavarodva. – A vörös Regina szintén kimossa szakadozott köntösét és egy erdei forrás vizében megtisztálkodik. – A leány hallucinál.

      Amikor végérvényesen és megapellálhatatlanul bizonyos volt, hogy csakugyan itthagytak és ezen most már minden kesergés hiábavaló, ismét leraktam magamról az imént hirtelen magamra szíjjazott Rüstungot és letelepedve nyirfám tövébe… kezdtem sehogy sem érteni a dolgot. Elég értelmes katona voltam rendes sorhadbeli fiatal koromban is, de soha efféléről nem hallottam, hogy a tovavonuló csapat úgynevezett »Verbindung«-nál egyébfajta embert is hagyott volna a háta mögött. Már pedig én nem voltam Verbindung, mert nem volt mit verbindolnom – utánunk semmi sem következett. Én legalább nem tudtam róla és nyilván a kapitány úr sem, különben ezt is értésemre adta volna. СКАЧАТЬ