A vörös regina: regény. Abonyi Árpád

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ letettem Regina vizes holmiját a fűbe és levetettem a bluzomat. Igen ellepte homlokomat a meleg verejték – én bizony nem izzadok, ha nem muszáj, száz félbolond kedvéért sem. Nagyszerűen esett szellős ingemen át a levegő.

      – Du hast es gut… bólintott fejével a leány, miközben lekuporodott köpenyestől a nyírfa alá – neked jó, de nekem nem jó, mert nem bújhatok ki ebből a kaftánból. Pedig nekem is olyan melegem van, hogy majdnem megsülök.

      Láttam, hogy ez igaz. Piros volt, mint a pipacs, s a homloka tele verejtékkel.

      – Türelem – biztattam jóindulattal – azonnal kiterítem homlidat a napra és nem vetek bele félórát, száraz lesz minden, mint a puskapor. Fölveheted és kibújhatsz a kaftánból… ha már zsidó kaftánnak nézed az én becsületes köpenyegemet.

      – Arról van szó, hogy hosszú, – dunnyogta fejét rázogatva a leány – még mindig nem érted?

      – Jó, jó…

      – Minden kaftán hosszú.

      – Bánom is én!

      – Olyan hosszú, mint ez a tied.

      Erre a makacskodásra már nem is válaszoltam. Elészedtem a vizes ruhákat és sorjában kiterítettem valamennyit a napra. Száradjanak.

      Regina figyelemmel kísérte a manipulációt, de nem szólt közbe. Csak akkor szólalt meg, amikor észrevette, hogy nagykendőjét véletlenségből viszájára fordítva terítettem ki. Integetett, hogy fordítsam a színére.

      – Az a szőrösebbik fele, az szárad nehezebben – magyarázta oktató hangon.

      – Helyes, – válaszoltam engedékenyen – de a viszáján nem szívná ki annyira a nap.

      – Nincs mit kiszívni rajta, – hangzott a fitymáló válasz – kopott rongy ennek a színe is, a viszája is.

      Hm… már megint! Ez íme, megint annyira értelmes megjegyzés volt, hogy öntudatosabbat kívánni sem lehetett volna. Persze, hogy megint csak gyanakodva tekintettem rá – teringettét, hogyan is állunk hát voltaképen a bolondsággal? Hol vannak a határai? Melyik ösvény viszi kajla területre és melyik a normális értelemhez?

      A kis vörös észrevette, hogy erősen figyelem.

      Fintorgatta pisze orrocskáját és szintén figyelte minden mozdulatomat. Majd bosszúsan megrázta fejét és majdnem haragosan rám kiáltott:

      – Mit nézel rajtam?

      – Én-e?

      – Igen, te!

      – Nem szabad rád nézni?

      – Szabad, de nem így.

      – Hogy?

      – Igy, mint te!

      – Lám… hát én hogy nézek?

      – Azt hiszed, nem tudom, hogy bolondnak tartasz?

      Ohó!.. ez vágott, mint a kés. A hang is volt olyan éles, mint egy kés. A dühös tekintet is, amely a leány szemeiből arcomba metszett. Magam sem tudom… de egy pillanatra annyira megzavarodtam, hogy szinte megdöbbenve bámultam rá. A patvarba, mi ez? Csak nem az fog kisülni ebből a dologból, hogy voltaképen én voltam félbolond, amikor ezt a kis vöröst bolondnak tartottam? Nem, ez nem valószínű – igyekeztem magamat kellemetlen zavaromban megnyugtatni – ily emeletes szamár talán csak mégsem vagyok…

      Letelepedtem egy üres történyesládára.

      – Ne dühösködj, Regina – válaszoltam engesztelő hangon.

      – Beszélhetsz… tudom én jól, hogy bolondnak tartasz, azért nézel így rám, mint Frau Mikelre a doktor… Frau Mikel azonban igazán bolond volt és amikor a doktor megvizsgálta és így nézett rá, mint te rám és amikor azt mondta neki, hogy Liebe Frau, sie müssen nach Lemberg in a Sanatórium géhén – hát akkor Frau Mikel úgy megütötte a doktor arcát, hogy csupa vér lett és belekapaszkodott szakállába is és jó csomót ki is tépett belőle… igen, azt tette.

      – Szerencse, hogy nekem nincs szakállam.

      A leány méltatlankodva rázta meg vörös fejét.

      – Mondtam, hogy Frau Mikel bolond volt, aki ilyet is tehetett, mert gyermeknek, bolondnak minden szabad. Nekem azonban jó eszem van. Az én körmeim akkor sem mennének neki a szakálladnak, ha volna szakállad. Pedig megérdemelnéd… igen, megérdemelnéd! Mert most is úgy mereszted rám a szemedet, mint Frau Mikelre a doktor…

      Elnevettem magamat.

      – Rosszul látsz, Regina.

      – Ná!.. Van nekem eszem.

      Megint dühösködni kezdett. Apró szemei úgy égtek, mint a parázs. Elérkezettnek láttam az időt, hogy valamiféle tréfával üssem el a dolgot. Közben ismét és ezúttal végérvényesen eldöntöttem, hogy minden fel-feltünedező látszat dacára, mely az ellenkező mellett is bizonyíthatott volna – csakugyan betegelméjű teremtéssel van dolgom, akinek hisztérikus idegállapotát nem tanácsos ellentmondásokkal ingerelni. Eleresztettem tehát enyhítésül egy szeliden nyálkás komplimentumot:

      – Szép arcod van, Regina – azt bámulom, ha épen tudni akarod.

      – Mondtam már, – hangzott az erélyes válasz – hogy nekem beszélhetsz.

      – Igazat beszélek.

      – Butaságot beszélsz… dunnyogta a leány.

      Aztán mondja valaki, hogy nem volt okom a gyanakvásra. Ez is épen olyan értelmes megjegyzés volt, mint az előbbi, amely nem ok nélkül hökkentett meg.

      – Nekem is van egy kis eszem, Regina… iparkodtam a veszendő tekintélyt megmenteni.

      – Tudom, hogy van, – felelte hirtelen a leány – nem is te vagy buta, hanem az, amit mondtál… az nagy butaság.

      – Dehogy!

      – Dehogy, vagy nem dehogy, nagy butaság… Még ha kisasszonyomnak, a nagy Reginának mondtad volna, hogy szép arca van… ezt érteném.

      Míg beszélt, fölemelkedtem a töltényes-ládáról és a közeledő délre való tekintettel hozzáfogtam az ebéd elkészítéséhez. Egyszerű és felette gyorsan elvégezhető munka. Az ember megtölti a »kokeszli«-t (Koch-Kessel) vízzel, ügyesen ráhelyezi két lapos kőre, összegyűjt egy marék száraz ágat és gizgazt, alája rakja és begyujt. Ha leég, új száraz ág és új gizgaz mindaddig, míg a kokeszliben fölforr a víz. Akkor a bajonét végivel fölfeszít egy konzerves dobozt s a tartalmát beleszerkeszti a buzgó vízbe. Alkalmaz bele egy kis sót, hozzájárul egy csipetnyi fájn törött borssal és kész az ebéd, – tálalni lehet a világ legnagyszerűbb ennivalóját – a halhatatlan gulyást. Gulyás-konzervet főztem ugyanis, mert ez СКАЧАТЬ