A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ együtt elaludt, s a kisfiú mihelyt rám ismert, bizodalmasan hozzám vonult, s gyermeki felfogása szerént suttogva elbeszélé szerencsétlenségüket. Már három napja, hogy anyja megbetegedett. Első napokban még ágyaik voltak, ő kevés száraz gallyat szedett a sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt s főzött. Ma reggel egyszerre eljött a főbíró s anyjának megparancsolta, hogy százötven forintot fizessen. Neki nincs pénze, s azért nem adhatott semmit. Akkor a főbíró szörnyen káromkodni kezdett s megparancsolta hajdúinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából, Liptáknét maga a szolgabíró lökte ki a házból, s a három katonának, kik a másik szobában isznak, megparancsolta, hogy senkit ki s be ne eresszenek. Akkor a főbíró elment. “Oh, azóta anyám még sokkal rosszabbul van — folytatá a kisfiú, szemeit törülve. — Kevés szalmát, mit az ágyakból kiszórtak, szedtem össze, s itt csináltam egy kis ágyat neki, alig bírt odamenni, s azóta meg sem ismer. A főbíró s ott azok a katonák a szobában oly szörnyűket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog jőni, s hogy akkor majd fölakasztják. Most sokáig anyám is csak ezt beszélte, s úgy sírt s kiáltozott, én féltem. Később kis testvérem is sírni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is éheztem, s kimentem szomszédainktól valamit kérni. Senki sem adott. A szolgabíró megparancsolta, hogy senki se merészeljen nekünk valamit adni, s hogy dögöljünk meg, mint a kutyák. Csak kevés vizet hoztam s egypár virágot, melyet a bokorról szakítottam, hogy kis öcsémnek legyen legalább, mivel játszhassék, s hogy egészen üresen ne jöjjek haza.” S ezzel a fiú, fejét ölembe rejtve keservesen sírt.

      — Szegény fiú — szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerű történet elbeszélése alatt nedvesedni kezdének — , jókor ismerkedik meg az élet keserűségeivel. Reménylem — tevé Erzsébethez fordulva hozzá — , küldél valamit a gyermekek számára, magam is mindjárt odamegyek s megnézem...

      — Ne fáradjon, kedves atyám — szóla Vilma nyájasan — nincsenek ott többé, mi nem vittünk nekik semmit, őket hoztuk ide házunkhoz.

      — Ide, az én házamhoz — szóla Tengelyi megijedve — , s meggondoltad-e a következéseket?

      — Igen — viszonzá Vilma nyugodtan — , meggondolám, hogy ha tovább ott hagyom, meghal, s addig kértem s rimánkodtam a káplárnak, míg ígéretemre, hogy mindent magamra veszek, megengedte, hogy a szegény asszonyt elhozassuk, sőt még maga is segített.

      — Hogy ott nem hagytad, azt jól tevéd — szóla Tengelyi, nyugtalanul föl s le járva — , vitetted volna bárkihez, én szívesen fizetnék értök, de itt az én házamnál, a legnagyobb zsivány családja a tiszaréti jegyzőnél szálláson! Mit fognak mondani elleneim?

      — S nem mondtad-e, atyám — viszonzá Vilma szelíden — , ha keblünkben erős meggyőződés mondja, hogy jól tevénk, az emberek ítéletét megvethetjük?

      — Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal — szóla Tengelyi. — Viola, mondják, szereti nejét s most betegsége alatt bármily veszélyek közt el fog jőni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselőnek esküdt kötelességem elfogni őt, mint ember borzadok e gondolattól.

      — Te nem fogod elfogni, nemde, apám — szóla Vilma hozzá simulva — , azt te nem teheted.

      — S ha nem teszem — szóla Tengelyi homlokát redőkbe vonva — , ocsmányul elkergettetem hivatalomból, zsiványok cimborájának neveztetem, s ismét koldulhatunk.

      — Nem, atyám, az nem lesz — szóla Vilma bizalommal, noha szemei könnyekbe lábadtak — , jó tettet isten nem büntethet.

      — Isten nem — viszonzá Tengelyi komolyan — , az emberek néha szokták. Ne sírj, leányom — tevé hozzá — , talán csak agyrémekkel kínzom magamat.

      — De nem neheztelsz reám — zokogta Vilma — , én nem tudtam mindezt, nem képzelhettem, hogy ily szerencsétlenségnek leszek oka.

      — Neheztelni — kiálta az öreg kebléhez szorítva gyermekét — , reád neheztelni, nem vagy-e jó s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme s büszkesége, legszebb emléke múltamnak, reménye jövőmnek, egy egész mennyország, melyet ez angyalnak köszönhetek — tevé hozzá kezeit Erzsébet felé terjesztve.

      — Igen, de ha Viola eljön — zokogá Vilma — , s ha azután mind az történik, amit mondál?

      — Nem fog jőni — vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha kételyeit ki nem mondja — , s végre ha jön, talán nem tudja meg senki, tudod, nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig mindenesetre nem tehetsz róla semmit. Ha idehaza vagyok, s ez asszony helyzetét látom, én is befogadom házamba, ha az egész világ fölzúdulna is ellenem. Törüld le könnyeidet, kedvesem — folytatá leánya homlokát megcsókolva — , te jól tettél. Így, kedvesem, most menj be a beteghez, én addig Vándoryért futok, ő félorvos. Isten áldjon meg.

      S ezzel az öreg sietve elment, nehogy ő is könnyekre fakadjon; s míg az asszonyok a beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, mely miatt könnyektől elszokni még vénkorában sem tud.

      5

      Az ismeretlen, kit előbb a kertárokból kibújni láttunk, most közel a tűzhöz, de még világkörén kívül megállt, s vizsgáló tekintetet vete maga körül. A lobogó szalmalángok kétes világában magas rémként egy kútágas tűnt fel a homályból. A tűz mellett öszvegörnyedve, s kis pálcával piszkálva az égő szalma között, egy férfi ült, ki épp most újra kezdé énekét, s az ódonszerű dallamhoz így énekle:

      Más népeké a nagyvilág,

      Nekünk hely nem marad;

      Hazátlan a cigány, szegény,

      Hazátlan — de szabad!

      — Hát ismét nagyidai gyászdalodat énekled, öreg? — szólt az ismeretlen, ki azalatt az énekeshez közelíte, s a végszónál kezét barátságosan vállára tevé; — mi bajod?

      Peti — mert csakugyan ő az, kivel itt ismét találkozunk — mihelyt visszanézett, s az ismeretlen-nek arcát a tűznél meglátá, fölugrott, s kezét megragadva elvoná a világos körből, melyben állott. — Az istenért! ha valaki meglát — szóla halkan, ellentálló barátjához.

      — Megbolondultál — viszonzá a másik kiszabadítva kezét, s ismét a tűzhöz közelítve — , ott a kertárokban feküdtem, bőrömig vizes vagyok, hadd szárítkozzam kissé.

      — Nem, nem; menned kell — sürgeté Peti — ; az egész falu telve ellenségeiddel. Ki tudja, talán valaki közelünkben van, s ha rád ismer, végünk, neked futni kell, ameddig lábaid bírnak.

      — De kérlek, öreg — viszonzá Viola, ki azalatt kényelmesen a tűzhöz terült — , fél mérföldnyire nincs kívülünk ember a mezőn; mitől félsz?

      — Téged megismernek fél mérföldnyire is; tudod, ma délután, mikor veled szóltam, már a sz.-vilmosi erdő mellett voltunk, s a pandúrok itt a kertek szélén, mégis az egyik rád ismert.

      — Igen, mint mi őreájok; gondolták, hogy én vagyok, s ha oly nagy kedvök van velem megmérkőzni, СКАЧАТЬ