A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ közé szalad, s észrevehetni, hogy valaki az ágakon keresztül tör. Végre a vizsla fölsikolt, s jajgatva, sántán tér vissza az előbbiekhez, épp midőn Ákos, Etelka testvérével, hozzájuk lép.

      — Mi a baj? — kérdé Ákos, mostohájának kezét csókolva, ki azalatt hív ügyvédével együtt néma rémülésben állt.

      — Nem hallottál semmit? — kérdé remegő hangon emez.

      — Igen, vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.

      — Nem, nem, tekintetes uram — viszonzá Macskaházy, még mindig arra szögezve szemeit, hol a zaj eltűnt — , fejemet teszem rá, hogy ember.

      — Meglehet, szegény fickó a faluból — szólt Ákos, vizsláját simogatva — , ki megtudta, hogy holnap gyümölcsöt szedünk, s még egyszer használni akarta az alkalmat, s az egész idő alatt, melyet rejtekében töltött, hihetőképp éppúgy remegett, mint most barátom uram. — Ej, be merész ember ön, a francia közmondás szerint; a bátor csak a veszély után ijed meg, s ezt sohasem láttam oly mértékben, mint most.

      — Ez az ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért jött, hogy hallgatózzék — szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg Macskaházy, karját taszítva, vigyázatra figyelmezteté.

      — Nem hiszem — szóla Etelka nevetve — , Macskaházy igen mulatságos úriember, de alig hiszem, hogy valaki, csak hogy beszélgetni hallja, októberben ide a hűvösbe álljon.

      — Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti — válaszolt az ügyvéd, kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért — , őnagyságával fontos dolgokról, pereinkről szóltunk.

      — És hihetőképp az ellenfél ügyvéde azért rejté magát el e fák alatt, hogy mesteri fogásait előre kitudja, nemde? — szakítá félbe Ákos nevetve a szólót. — De ha annyira szívén fekszik, miért nem fogta el a zsiványt? Tekintetes s vitézlő Macskaházy úr megbirkózik tízzel, s azt hallám — csak egy volt...

      — Én? — kiálta föl Macskaházy elrémülve már a gondolatnál — én magam?

      — S miért nem? De jöjjön velem, most ketten vagyunk; ha csakugyan volt itt valaki, mit még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem, jót kacagunk.

      — De kérem, domine spectabilis — szólt zavarodva Macskaházy, kit Ákos kezénél fogva maga után húzott — , így fegyvertelenül, sötét éjszaka, mégis jobb lenne, ha cselédeket hínánk.

      — Hová gondol — nevete Ákos — , hisz míg cselédeket találunk, gonosztevőnk tízszer megszökik. Csak bátran, barátom, anyám Etelkával addig hazamegy, mi pedig regényes kalandunkban járunk el; s győzünk vagy... elszaladunk. Nemde, barátocskám? — tevé nevetve hozzá — hacsak ijedtünkben a guta meg nem üt.

      Macskaházy, ki még mindég annyira el vala rémülve, hogy e tréfákon megharagudni eszébe sem jutott, csak némely észrevételt rebegett: mennyivel jobb s célszerűbb volna cselédeket vinni magukkal! De miután Rétyné is kéré őt, hogy menjen Ákossal, s miután ildomos ember létére kiszámítá, hogy az üldözendő gonosztevő hihetőleg utolérhetetlen, a kis ügyvéd nagy merészen begombolá felső ruháját, s azon ünnepélyes óvással, hogy mi őt illeti, ő nem fél, Ákos után elindult.

      Rétyné s Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy félelmén kacagva, hazafelé indultak, s a vizsla hihetőképp az erdőben tett kellemetlen tapasztalásaira emlékezve, ura helyett most az egyszer őket követé.

      A bátorságnak különböző nemei között, melyek egyenlő mértékben senkinek sem tulajdonai, Macskaházy épp azt bírá legkevésbé, mely zsiványok elfogására szükséges, habár nem merném állítani, hogy félt, legalább annyit mondhatok, hogy nemigen kellemetes helyzetben érzé magát. Képzelje ugyanis magát valaki helyébe. Macskaházy járatos vala a törvény legtekervényesebb ösvényein, s a homálynak nem éppen ellensége, de ily út, milyenen most vékony lábacskái botorkáltak, ennyi tőke s ág, mely járását egy hosszú botlássá tevé, fölülmúlta képzetét, valamint azon sötétség is, mely az erdő sűrű lombja alatt a haladókat körülfogá. Gondoljuk ehhez, hogy Ákos fiatalsága hevében az úton inkább szaladt, mint ment, úgyhogy ügyvédünk minden erőködés mellett alig követheté vezetőjét, ki minden kímélet nélkül törve az ágakon keresztül, hű követőjét szűnni nem akaró vesszőzés processzusán vezeté keresztül. Más alkalommal Macskaházy megemlékezve nemeslevelére, nem tűrte volna e bánásmódot, most miután szerény észrevételeire, melyeket e rohanó haladás ellen, megvesszőzött arca tekintetéből tett, csak azt nyeré válaszul: maradjon valamivel hátrább, hallgatott, s minden verés, botlás dacára nem maradt hátrább egy lépéssel sem, hanem néma méltóságban, mint a haldokló római — köpönyegével takarva arcát, nyomban követé Ákost, s azon gondolattal bátorítá magát, hogy ily sötétben puskával senkit sem lehet eltalálni, azon esetben pedig, ha véletlen szerencsétlenségből mégis találkoznának keresett ellenökkel, ő Ákosnak segítséget szerezni azonnal hazaszalad. Erre azonban nem nagy valószínűség létezett. Sötét éjszaka, zárt, s még efelett kék köpönyeggel takart szemekkel, még oly ügyes ember mint Macskaházy ügyvéd úr, se lát igen tisztán; Ákos pedig mint látszik, barátja kedveért, csak a legsűrűbb helyeket keresi, s a zajt hallva, melyet követőjén a visszacsapó ágak tevének, oly jó kedvben érzi magát, hogy e percben senkinek, habár a világ legnagyobb zsiványa volna, kellemetlenséget okozni nem akarna.

      Negyedórai keresés után az erdőszélhez érve Ákos végre megállt, s midőn Macskaházyhoz fordult, ki szemeit fölnyitva ismét lélegzetet vett, így szólt: — Az erdőben nincs senki, arra esküt tehetünk, itt nem látszik s nem hallatszik egy emberi teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak elhiszi, hogy csalódott, s legfölebb nyúl volt, mi előtt annyira elrémült.

      — Egészen úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanánk, édesanyja őnagysága is megesküdnék reá.

      — Ha úgy van — viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését — , menjünk még egyszer vissza, két vagy három sűrű helyet tudok, hol még nem voltunk, talán ott van...

      — Dehogy van — sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult, feltartva — , ha egy egér lenne is ott, ráhágtunk volna, annyira keresztül-kasul jártunk, alig bírnak lábaim — s a kis ügyvéd sóhajtozva törülé homloka izzadságát.

      — Jól van — mondá Ákos — , ha azt hiszi, hogy az erdőben nincs, menjünk itt a kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt minden csendes. — S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy előbb az árok közepébe, azután pár csudálatra méltó gimnasztikus evolúcióval föl, másik oldalára mászott, s a két kereső némán haladva egymás mellett, rövid idő után a kert szögleténél fölfelé fordulva a fák által eltakartatik szemeink előtt.

      Minden hallgat. Az éj sötét s kedvetlen, mint októberben lenni szokott. A tiszta napnyugot után mindig több föllegek vonulnak össze a láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél, hideg érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. Csak itt-ott egy csillag, mely néha a föllegekből kiragyog, s a távol mezőn fellobogó pásztortüzek terjesztenek kis világot a tárgyak felett. Ákos s követőjének léptei rég elhangzottak, s csak távol kutyaugatás, mely a faluból hallatszik, s egy СКАЧАТЬ