A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ földobog, s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan — azaz más gyermekek társasága nélkül nevelt gyermek, mert csak hasonlók társaságában nem állunk egyedül — , úgy Jónás is ábrándozóvá s komollyá vált, s ha valaki a gyermeket hallá, midőn a Periclesekről s Gracchusokról szólt, meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy nagyok vagy szerencsét-lenek legyenek embertársaik közt; úgyis e kettő nemigen távol áll egymástól!

      Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A lelkesedés, mellyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet, mellyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon fáradott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben. — Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szívtelenségéről, az embereknek istenelőtti egyenlőségökről — s mennyire kötelessége mindenkinek embertársai javára szentelni életét! S így lőn, hogy mikor Jónás tizenhárom éves korában a debreceni reformált oskolába küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó— s nemesért, minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha maga igaztalansághoz vezet; egyszóval mindazon tulajdonok, melyek Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilizációink közepette pedig tűrhetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni szoktak. Az oskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok örültek sebes előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által buzdítva a tudományokban tett; ezek tisztelék igazságszeretetét, bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat, mihelyt egymás közt összevesztek vagy valakinek tanácsra vala szüksége, ő volt békebírójok, tanácsadójok.

      Így múlt el majdnem öt év boldog változatlanságban. Jónás éltének legszebb, legtisztább élvezetű korszaka, azon korszak, melyben szíve a világ követeléseivel még ellenkezésben nem állt, s a büszkeség és nagyravágyás, melynek csíráit lelkében hordá: szabadon követheté célját anélkül, hogy valakinek gyűlölségét fölébresztené. Maga a tanulás is, mely más ifjaknak legnagyobb, sőt egyetlen kínja, tudomány után szomjúzó lelkét azon gyönyörrel tölté el, melyet a tudományos pályának csak kezdetén találhatunk, midőn, mint a hajós, ha duzzadó vitorlákkal megindul — csak azt érezzük, hogy haladunk, s még nem gyanítjuk az elem mérhetetlenségét, melynek magunkat átengedjük, s nem gondolunk arra, hogy nehéz napok várnak reánk, melyek alatt nem érezve haladást, nem látva célt s partot magunk előtt, tévelyegni fogunk a véghetetlen síkon.

      Az öreg Ézsaiás azalatt nyugodtan folytatá életét. A szerény lak még csöndesebb vala ugyan, mióta a kedves fiú köréből távozott, s az agg lelkész, kinek már ezüst fürtök környezék homlokát, kertének gyümölcsfái alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan járt körül; de lelke nem veszté derültségét. Mint a könnyű felleg, melyet a nap ragyogó sugárai átvilágítanak, maga a vágy, mely távol kedvesei után szívében néha támadott, csak egy örömmel több vala e tiszta kebelnek. De, valamint a folyó bármily nyugodtan haladva végre a tengerhez jut; s a virág szellő nélkül is elveszti leveleit, ha az idő lefolyt, mely a természettől illatozására adatott, úgy az emberi élet szintúgy múlik csend, mint vészek között. Ézsaiás érzé, hogy napjai számítvák, és e gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A halál eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a viszontlátás gondolata nem egyesül, s Ézsaiás meg vala győződve halhatatlanságáról. Mint a fa, míg él, zöldellni meg nem szűnik, úgy e jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csakhogy azok most egy más, szebb hazából intének feléje.

      Egy kívánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, s az ég teljesíté e kívánatot is. — Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött. Tíz holnapig nem látták egymást, s midőn a fiú apját oly évtörötten s gyöngén, ez fiát oly épen s erősen látá, sírva szoríták egymást karjaik közé, amaz fájdalomnak, ez örömnek könnyeit hullatva. Jónás nem volt pesszimista. Valamint az emberek, úgy sorsunk iránt csak a tapasztalás tesz gyanakodókká, s ő még azon boldog korban állt, hol minden fájdalom váratlanul éri szíveinket, de mindamellett apjára nézve nem kétkedett, hogy e kedves lénynek napjai számítvák. S Jónás, nem csalódott.

      Egy hét, melyet apa s fiú szeretetöknek élvezetében töltöttek, elmúlt, a nyolcadik nap első sugárai a jámbor öregnek hideg arcaira veték fényöket; s a bárdi közönség könnytelt szemekkel kíséré barátját nyughelyére, melyen paraszt kezektől faragva egyszerű kő jelöli a helyet, hol a legnemesb szívek egyike hamvad el, mely valaha emberi kebelben dobogott.

      Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. — Ösmerve apja kívánatát, eddig a teológiára fordítá egész szorgalmát. Minden életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kívánatinak kielégítésére helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok, mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon követé saját vágyait, s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban, melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik. Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével; s rövid kurzusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára ösztöndíjt nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre mehetett.

      Valamint kevés ember van, ki a honvágyat nem ismeri, s ha hazája határain soha túl nem lépett is, nem érzene néha leírhatatlan vágyat legalább azon hely után, hol született vagy ifjúságát tölté; úgy ritka, ki főképp ifjú korában hazája határain túl ne vágyódott volna, s a kálvinista diákok közt talán egy ilyen sem található. Természetes, hogy ez érzemény Jónásunknál sem maradhatott el. Pénzzé tevé tehát mindenét, mi apjától rámaradt, s mintegy hatszáz forinttal zsebében útnak indult egypár társsal Németország, a tudományok ezen áldott Colchisa felé, hol mogorva arcú német professzorok által őrizve a spekulatív filozófia arany — s épp ezért oly nehezen emészthető — almái függnek, s honnan tógátusaink aranygyapjú helyett az egyetemi matrikulát s bizonyítványokat hozzák magokkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni, s három évig ülte a német egyetemek kollegiális padjait. E három év részleteivel azonban keresztényi szeretetből megkímélem olvasóimat, csak azt említve itt, hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, s a többi között, mert hisz mely ifjúnak ne volnának számos barátai, Rétyvel, ugyanazon teins alispán úrral, kinek falujában őt most mint jegyzőt találjuk, a legszorosabb barátságban élt.

      E három év — kétségen kívül a legboldogabb, mely e becsületes szívnek a világon jutott — elmúlt, s Tengelyi Jónás egypár forinttal zsebében Pesten, azaz gyakorlati pályája küszöbén találta magát.

      Egy СКАЧАТЬ