Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ – és mégis valahogy nagyon alázatosan.

      – Kérem szépen, tekintetes kisasszony, lopják az oskola szilváját!

      – Honnan tudja, János?

      – A miénket őrzöttem az éjszaka, de a tolvaj itt járt a kisasszony részébe. A lábjában egészen – a nevendékfákat rázta; – nem tudom, nem-é a tavalyi mezőőr fia lehetett. Rákiáltottam kétszer – még azt felelte, hogy: “Ne bánd, te, nem a tiedet rázom – a falué ez úgyis!” De rá is káromkodtam úgy, követem, tán most is szalad.

      A leány csak akkor fordult meg a tűzhelytől, ahol az ebédre való csokoládéját főzte.

      – Hát nagyon szépen köszönöm magának, János – mondta szívesen. – Egy pohár pálinkát meginna-e?

      – Nem – köszönöm szépen —, nem élek avval.

      A lakószobából egy tálka finom szivart hozott ki – tartott akkoriban mindig —, és mosolyogva nyújtotta a szabódó legény felé.

      – Megharagszom ám, ha rá nem gyújt!

      – Hát elfogadom, kisasszony, de nem szívom el, nem nekem való az ilyen. Hanem elteszem emlékbe.

      A kisasszony érdeklődve nézett végig rajta. Persze! Ez már a finom, városi cselédnép közt tanulta az ilyes allűröket. Nagyszerű!

      – Elteszem, de nem mutatom meg senkinek, ha kettéhasítnak sem. A gyümölcsöt pedig csak rám kell bízni, megőrzöm ezentúl is, még a tulajdon apámtól is; mert senkit sem szeretek én úgy, mint a kisasszonyt.

      Ránézett hirtelen vakmerőséggel, és a leány akkor átpirult egy kicsit, éppúgy, mint most, mikor az alany és állítmány közötti perc unalmán átsurran ennek az epizódnak az emléke. Az még ősszel volt. Akkor, másnap mosolyogva ment végig valakivel a szilvafák alatt, leszakított egyet, és pajkos kérkedéssel kacagta el:

      – Úgy bizony! Vetélytársa van a szomszédban! Tegnap mondták életemben a harmadik szerelmi vallomást. Az elsőt az unokafivérem egy vakáción…

      Már ez is tavaly volt – ősszel —, és azóta lám, ki is tavaszodott – valaki elment innét még adventkor —, és ő csak most veszi észre megint a régi, pörge kalapos imádóját. Egy hosszú tél volt azóta – hogy rá sem gondolt! Bizony, a télen alig jött ki a szobájából a kisasszony – néha betegeskedett —, meg úgy megülte a lelkét az első, fiatal lángolás első gyászos édessége, csak várta meg írta a hosszú leveleket, amiket gyanakodva forgatott meg a kezében a postamester. És lám, most ki fog tavaszodni, virágba borulnak megint a szilvafák, és itt van, lám, Antal János is még. Nem házasodott meg a farsangon. Minden a régi lesz megint – csak azok a levelek ritkultak meg mostanában, és valami hír hallatszott egy vidéki városból egy szép szolgabírónéról. – Ha igaz!

      Hirtelen felvetette a fejét, mert a gyerek végére jutott az aratásról szóló olvasmánynak, és várta, hogy kezdje-é a másikat. De akkor már ott cammogott a pici óramutató a négyes számnál – végre —, imádkozni, sorba állni – és szétkergethette őket.

      A pitvarajtóban már akkor ott várakozott a szomszéd.

      – Anyámasszony izente a kisasszonynak – kezdte valami majdnem kedves elfogultsággal —, azt izente – mert kérdezni tetszett a kisasszonynak, hogy mikor lehet gyónni —, hát hogy máma már lehet – itt van a tavalyi káplán urunk is segítségre – édesanyám is megyen.

      – Köszönöm, gazda! – mondta a leány egészen halkan, aztán, mintha megharagudott volna, hirtelen bement a szobájába, és betette az ajtót. De hisz érezte, hogy egyszerre felszökkent minden bolond, fiatal vére a harmatos, finom arcbőre alá. És a vén cselédasszony is ott babrál a tűznél; nem, azt nem szabad észrevenniök! Hogy ő átpirosodik azért, mert gyónni kell, penitenciát tartani a régi bűnökért gondolattal – szóval —, és itt van a régi káplán.

      Egy negyedóra múlva hosszú, városias szürke köpenyegben, lenge, fátyolos kicsi kalappal állt az ajtóban, és sietve, hogy többet ne is kérdezhessen, úgy szólt vissza az öregasszonynak: – Templomba megyek, nennő!

      A nagyhét egyházi színeiben, csipkés karingben, selymes, ezüstpikkelyes palástban jött ki a sekrestyéből, és a két ministráns gyerek esengetve lépdelt utána a füstölő urnával meg a könyvvel. Mikor a templomhajón keresztülment, akkor látta meg a leányt, aki merészen, de azért nagyon komolyan állt egy oszlophoz dőlve; karcsú formái elvesztek a templom derengő félvilágosságában, a bő felsőruha redőiben, de amikor elment mellette, kérdőn emelte fel hozzá szép szőke fejét. Úgy illett hozzá ez a kicsit szomorú, gyöngéd alázat – olyan édesen törékenynek, olyan liliomosan tisztának látszott ebben a percben; – a férfi megállt egy pillanat feléig, rákapcsolta a tekintetét, a homloka hirtelen lángba borult, és észrevétlenül, belülről összeszorította az erős, piros száját.

      Mikor elmondta a létáriát, és visszajött az oltártól – újra elment mellette, és akkor halkan, fojtottan, ahogy régen szokott —, odasúgta azt a régi, hóbortos, hazug és kipróbált szavát a szerelemnek: “Mindig a régi!” – És a leány lehajtotta a fejét, komoly, malasztos elmélyedéssel, mintha az ég üzenetét vette volna – mint a legendák szüze, amikor szólt: – “Legyen nekem a te igéd szerint!” – csendesen elhagyta a helyét, és beült egy padba. – Most egyszerre eltűnt az életéből megint minden köznapiság, minden unalom – a beszédrészek, a kenyérgondok, a gyerekek, a parasztok —, az álmodó fiatal szűz volt megint, a kolostor növendéke, a templom leánya – és az ő régi, templomos titokzatosságában rezgett át a lelkén megint a tavalyi szerelem.

      A gyónó öregasszonyok sorjában járultak a rácsos székhez, és szorosan odanyomták nagykendős fejüket a térdeplő párkányához.

      A pap gépiesen mormogta a dorgálás, a vigasztalás sztereotip szavait, és szórta az égi bocsánat jelét az együgyű és alázatos főkre. Még egyszer halkan közeledett – ijedve megállt egy percre, aztán leomlott mellé a leány. Kicsit reszketett a hangja.

      – Vétkeztem gondolattal és szóval…

      A pap nem volt cinikus. Fiatal, makacs lélek volt, akit a szemináriumában ráneveltek a hivatására, és mert benne volt – becsületes, igaz, kemény akarással komolyan is vette az egészet. De azért nem érezte, hogy profán vagy szentségtörő dolgot követne el ebben a percben. Első, komoly férfiszerelme volt ez a leány – ma is úgy érezte még —, és az ilyesmi igaz mindaddig, amíg úgy érezzük. És olyan szép volt – remegő szájával, megcsillanó aranyos hajával – mint tavaly – csak halványabb talán —, és olyan édesen, üdén suttogott az imádságos hangja. – Ejh – fölérik-e az ő édes szentjét mind a város összes kacagós asszonyai, a csinos papocskáért rajongók, a nyersek, a hangos szavúak, akiknek játékaiban feledést keresett azóta?

      – Miben vétkezett legkivált?

      – Halált kívántam – suttogott a leány, és olyan jólesett egészen hinni azt, ami csak félig volt igaz.

      – Miért?

      – Mert azt hittem, hogy meg vagyok csalva!

      – Imádkozzék! СКАЧАТЬ