Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ Ott meg fogsz várni engem, találkozunk.

      A leány a kezére hajtotta a fejét, és makacsul, sápadtan nézte az album rézcifráját az asztalon.

      – Találkozunk – zavartalanul – egyedül – irigy nézéstől távol. Ne félj – nem vagyok én egészen gonosz —, nem, ne félj – de lásd, nem lehet másképp.

      A leány érezte, hogy felelhetne valamit. Hogy igen – másképp is lehet —, a baranyai nénjénél is, ha ő vizsgára készül, tanár akar lenni, és az ő egyetlen nőrokona megérti a dolog színezetét. Okos, higgadt és helyes beszédeket mondhatott volna feleletül – és mégsem szólt semmit, hanem nézte az album rezét, és az asztalfutó rojtját osztotta el szálankint az ujjával. Érezte, hogy egyedül, rejtve, fátyolosan fog Pestre menni.

      – Eljössz – igen, kell. Majd megírom, melyik szállóba megyünk – és az időt pontosan. Eljössz, eljössz. Csak úgy tudok élni, dolgozni.

      A leány egyszer még átremegett a szálloda gondolatára. Ijesztette a rideg környezet, a tisztátalanság levegője, idegen bűnök otthagyott mocska. – Aztán megint lehajtotta a fejét, mert a férfi a haját csókolta. És ő érezte, biztosan érezte, hogy ebben a percben a férfi sem gondol, nem akar semmi rosszat, a rossz valahol ott gomolyodik, alakul, színesedik még a ködlő jövőben, a pillanatok fölpattanásában.

      Megállapodtak – bár csaknem hangtalanul —, búcsúztak néma csókkal, és a leány egyedül maradt a nehezülő estében.

      Félrehúzta a függönyt, és bágyadtan fúvatta a fejét a tavaszi éjszaka készülődő, berzent fuvalmaival. Már csendesség volt – a pallón nagy néha kopogott végig néhány megkésett kocsmás vagy kútra járó.

      – Jó estét! – mondta valaki egészen csöndesen a közelben. Csak ennyit – semmi többet. Nem is mentegetődzött, pedig már rég ideje állhat ott, a falhoz lapulva Antal János, a szomszéd. A lány zavarba jött egy kicsit, és most egyszer elfelejtett mosolyogni.

      Valamit pedig mondani kellett. Mit keres itt? – Nem, ezt nem kérdi meg.

      – Jó estét, János! Hát hallom a hírt, örülök is neki, János! Nagy szerencse az – olyan derék meg gazdag leányt kapni feleségül.

      – Elveszem, igenis! – mondta a legény egy kicsit kemény, valamivel birkózó hangon.

      – Csak aztán meg is kell azt becsülni!

      – Nem leszek rossz hozzá – ha a kisasszony azt akarja…

      – Hogy én? – Igen – én azt akarom, János!

      A legény, mintha meghorkant volna egy percig, valami szokatlan görcsös torokhangban akadt meg a szava, és leszegte a fejét – pedig az arca úgyis sötétségben maradt.

      – Csak annyit mondok – zihálta gyorsan – és elakadt. – Csak annyit mondok – hogy ha a kisasszony parasztleány volna – még parasztember úgy nem szerette a feleségét, ahogy én tudtam volna szeretni.

      Megfordult – nehéz, ütődő léptekkel sietve végigment a házfal mellett. A leány pedig nagyon sokáig – egészen éjfélig és még azon is túl nézett utána a sötétbe.

      1907

      A jó barát

      Újra az asszony és újra egy férfi, akik együtt barangoltak messze utakon, de ezek nem a temető útjai voltak. Gyönyörű, puha ősz volt akkor; apró gyermekhalottakat csak ilyen napon volna szabad eltemetni; – sárgán, csodás, gyönyörű pazarlással hullott a fákról az aranyeső, s az édes, szomorú bíborarany színével a kert, az út, az erdő mind tele volt. Semmi vad ujjongás, rikoltó, lármás szerelem, hangos madárzaj – csak valami megolvadt, áttetsző nagy csendesség mindenen. Ők a város szélén jártak, gyérülő, apró házak felé, keskeny utakon, s a férfi nyugtalanul unszolta az asszonyt.

      – Siessünk, siessünk!

      Az asszony ránézett. Nem értette. Hisz semmi, semmi nem késztet ma sietségre – hallgatag, aranyos délután, mélységes, álmatag napsütés, a békés apró szatócsboltokból, kibóbiskoló nyájas idegen arcok – a fákról is úgy hull a levél – bevárja egy a mást – és egyre, egyre esik —, miért kellene ma sietni?

      – Majd megmondom. Ha kiérünk – a vetésen túl —, a szőlők alatt megmondom majd. Siessünk.

      És siettek.

      Az asszony hosszú köpenye végigsimult a nyurga, szalmás fűszálakon, és azok bámulva, lassan egyenesedtek fel újra. A férfi letért az útról.

      – Te menj itt, az ösvényen!

      – Nem – csak maradj!

      És letértek mind a ketten a tarló göröngyös szélére. Nevetve bukdácsoltak, megfogták egymás kezét – siettek, siettek. Az árokszélen pipacsok virítottak, nagy, omló, álmatag és rövid életű virágok, és az asszony tépni akart belőlük a fekete hajába – de a férfi gyorsan lehajolt; kíméletlen, siető kézzel egész csomót szakított – tövestül csaknem, és legtöbbje széthullt, mire fölemelte, hogy feléje nyújtsa. Az asszony nem vette el, és most először illant át az arcán valami árnyék. A férfi nem ért rá észrevenni – siettek tovább.

      Az út elkanyarodott két lejtős dombhát közé, puha fűtérségek, terhes gyümölcsfák, apró présházak intettek feléjük.

      – Most – mondja —, gyorsan!

      – Majd a forrásnál. Megpihenünk.

      Elérték a forrást, és az asszony újra feledte a szomorúságot, amely ok nélkül szállongott felettük, mint jövő-menő, lenge fellegárnyak a világos égen. A kedves, jámbor és szerény őszi napsugár csendes mókával melengette át őket, amint összesimulva ültek a kövön, az asszony messze, messze elnézett, és bágyadt, laza ujjakkal gombolgatta ki a köpenyét. Alatta finom, gyönge őszi színeket viselt, hószínű, hímzett gallért és kockás, puhán bogozott selyemnyakkendőt.

      – Megszomjaztam! – mondta halkan; mosolygott, és szembefordult a napnak.

      A férfi habozás nélkül kapta le puha nemezkalapját, kedves, ügyetlen nembánomsággal gyűrte ivóedénnyé, s mélyre hajolva, szinte elfeküdve nyúlt bele a forrás odvába.

      – Milyen nyúlánk! – mondta meglepődve az asszony, és öntudatos, nyugodt gyönyörűséggel nézte végig, mikor a víz után nyúlt. Pár évvel ő volt az öregebb.

      A kalapból nem volt jó inni, de mögöttük egy pásztor jött csobolyóval, és szívesen kínálta az edényt. Milyen különös, kedves dolog az – nyakatlan csobolyóból inni, összecsücsörített ajakkal.

      – Szép időnk van, gazda!

      – Szép, hosszú ősz, uram. Későn szüretelünk.

      Az asszony mosolygott rá, és megcsodálta a tűzszerszámját, a kovát, acélt, taplót. Aztán egyedül maradtak megint az apró völgykatlanban, СКАЧАТЬ