Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ Csakugyan volnának-e sajátos beidegzések, színek a violán túl, amikre a szót majd csak évezredek múlva egy késő unokánk fogja megtalálni?

      1906

      Utak

      A szőke tanár, az operációiról országos hírű műtőorvos, mosolyogva lépett be a világos, aggodalmasan tiszta kórházi szobába. Két másik doktor is jött vele, az egyik karját nyújtotta a szorongó, halovány kis öregleánynak, mindegyik igyekezett vidám udvariasságot mutatni, a friss délelőtti napfény pedig közömbösen szökkent át a porcelános padlóról a fehér gumitapétákra.

      – Ha megengedi, egy kis próbaaltatást csinálunk – mindössze két percig tart —, látni akarjuk, jól bírja-e a narkózist nagyságod. Kegyeskedjék átsétálni.

      Az egyik doktor, hatvan év körülinek látszó, kissé mesterkélten elegáns és fiatalosan könnyed, pápaszemes ember mondta ezt, gyorsan, különös, édeskés torokhangon. A kék szemű professzor bólintott, és siettető mozdulattal nyitott ajtót, a beteg pedig a megriadt állat leírhatatlan pillantásával nézett vissza a másik leányra. Tudta, hogy ma már operálni fogják.

      A másik nem látszott többnek húsz esztendősnél: az ablakfához támaszkodva állt, és biztató mosollyal intett vissza. Mikor pedig az ajtó bezárult, csendesen odaszólt az apácának:

      – Úgy érzem, hogy nem fogom látni többé!

      Egy darabig várt még, aztán gyorsan kiment utánuk a folyosóra. Odakinn már akkor néma volt minden; a léptek elhangzottak, és bezárult a kis műtőterem ajtaja is, a kerek, üvegtetős szobáé, ahol csillogó gyilkos fémszerszámok pihentek kegyetlen némaságban az áttetsző szekrényfalak mögött. A leány az ajtóhoz ment, és gyerekes ösztönnel, odasimulva tapasztotta a kulcslyukra fülét, a szíve pedig bolondosan verni kezdett; nemsokára aztán hallotta a nyújtott, dünnyögő számlálást; tizennyolc… tizenkilenc… húsz…

      És akkor egyszerre kinyílt a szőnyegajtó, és a szapora szavú öreg doktor lépett ki lilás árnyékú szemével és furcsa, széles mosolyával. Hirtelen karon fogta a leányt, mintha különös örömmel tenné.

      – Hah, nagysádkám! Ezt nem szabad. Így felizgatni magát!… Jöjjön csak… de milyen halavány! Nővér, egy pohár vizet!

      – Nem teszem többé – szégyenkezett a leány, mikor már a betegszobában voltak. – Most már szépen itt maradok, amíg vége lesz.

      – Nem addig van! Le fog ülni ide a karosszékbe, és meg se mozdul, én pedig őrizni fogom.

      – Isten ments! A doktor úrra szükség van odabenn; inkább csukja rám az ajtót.

      Engedelmesen leült, a férfi pedig széket hozott, és mosolyogva telepedett melléje.

      – Nézze – hogy bevalljam —, nekem éppenséggel semmi dolgom nincs ott, csak láb alatt vagyok. Nem tartozom én a kórházhoz, nem is kuruzsolok már évek óta, de itt megtűrnek, ha bebotlom, mert az enyém a legtöbb részvény… Igaz! Tudja a nevemet?

      A leány összekulcsolta a kezét, és különös szuggesztió hatása alatt igyekezett ráfigyelni.

      – Nem én.

      – Gondoltam; pedig az előbb futtában már bemutatkoztam. Na – de én se néztem meg akkor jól magát. Hát Krammer Dénes a nevem. Dani bácsi. Ezelőtt harminc esztendővel kolerabiztos voltam, és elvetődtem Kaploncára Nesztikéékhez. A néni akkor valami megyebálra készült. Furcsa kis jószág volt, fehér, törékeny, merev liliomszár – mintha Botticelli pingálta volna, azt hiszem, beleszerettem egy kicsit. Hetekig nagyon szívesen láttak ott, és nem engedtek elszámolni – innét az ismeretség. Ő most visszaemlékezett rám, és felkeresett levelével, hogy tanárt meg szanatóriumot ajánljak – és én ma segítettem neki felmászni a boncoló asztalra. Szent Kleofás! Furcsa, ugye?

      Gyorsan, látható buzgalommal beszélt, mintha minden igyekezete az volna, hogy elszórakoztassa a leányt, aki sokszor idegesen tekingetett az ajtó felé.

      – Rokona maga Ernesztine néninek?

      – Egy kicsit. A mostohaapám, aki gyámom is, fivére neki. De a többi rokonomat alig ismerem.

      – Nagyon szeretheti a kis öreget, ugye – hogy úgy aggódik érte?

      – Idáig nem szerettem túlságosan – mondta a leány, és őszintén felnézett rá. – De ez a dolog igazán rettenetes – ez a kórházi levegő —, és úgy félt szegényke.

      Az orvos figyelmesen, csaknem meleg érdeklődéssel nézte a lányt, és közben sokszor kapkodva igazított a szemüvegén.

      – Ideges maga?

      A leány elmosolyodott, és most már csakugyan egészen nyugodtnak akart látszani. Sikerült is.

      – Máskor nem – felelt —, de most éppen az utolsó vizsgámról jöttem ide, fáradt lehettem, és már harmadnapja itt vagyok a nénivel; szegény, azóta egyre hozzám könyörög, hogy ugye, életben marad? Éjjel is, ha felrezzent, ezt kérdezte. Már úgy éreztem, mintha én volnék operáció előtt.

      – Beteges áthelyezés.

      – Aztán sok minden zavaros ügyem van most magamnak is – nem csoda, ha kijövök a sodromból, pedig máskor nem szoktam affektálni.

      Az apáca egy pohár vizet hozott a tálcán, azután kiment.

      – Várjon csak – mondta Krammer doktor, és újra a szemüvegéhez kapott. – Most már gondolom, hogy kicsoda maga. Az a tanárkisasszony, ugye? Neszti néni már emlegette.

      – Péter Mariskának hívnak.

      – Tudom. Maga az, aki állást szeretne kapni, ugye?

      – Állást akarok, igen.

      – Akar. Szép! A néninek már meg is ígértem, hogy pártfogolni fogom.

      – Hogyhogy? – kérdezte gyorsan a leány, és egy kissé elpirult.

      – Tudja – kezdte a férfi könnyed bizalmassággal —, az úgy van, hogy én itt az emeletes házaimból élek. Na! A feleségemnek volt egy, amikor elvettem, abból csináltam még kettőt. Nem nehéz – akkoriban éppen nem volt nehéz. – Szóval – városatya vagyok. Azok az állások minálunk meglehetősen úri állapotok, de persze, rengeteg sok a folyamodó.

      – Köszönöm a jóindulatát, doktor úr – mondta a leány félig zavartan, mert már szégyenkezve érezte, hogy mostantól szívesebb lesz a furcsa, árnyékos szemű öreg úrhoz.

      – Még mindig reszket! – mosolygott, és megérintette a kezét. – Gyerek! Ez a műtét egészen biztosan sikerülni fog; ennek a szőke Góliátnak minden sikerül. Most fél tíz. Tizenegyre készen lesznek. Pár év múlva persze megint kiújul az egész: az már így van, a mai emberek kilencven percentje nem kerüli el az operációt, azért kell igyekezni élni addig, amíg lehet. Igaz, Nesztike mesélte, hogy szeretné magát levinni a pusztájára, úgy végképpen.

СКАЧАТЬ