És mégis mozog a föld. Mor Jokai

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sült malacon. S minthogy az egyik sincs e helyütt…

      – Tace! Hasztalan a tergiversatio! Mindent tudok. Fel vagytok adva! Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja. Adjátok elő irataitokat!

      – Quaeras! (keresd!) – ordíta közbe egy basszus hang. Barkóé volt az. S erre unisono felkiálta a többi: „quaeras!” Keresd!

      A clarissime azzal nekiindult a botjával végigkopogtatni a hordókat: melyik kong? Melyik üres?

      A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó tetejére, arra ráült, mint a lóra, ahogy Bacchust festik a kártyán, s onnan kezdett el dalolni:

      Elindula Szent Péter Rómába,

      Botját veté vállára haragjába:

      Botja végén csutora,

      Csutorában jó bora.

      Iszik, mikor akarja,

      Fülöpöt is kínálja.

      Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogtatnak, ott nem ád hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; – de még olyan eset nem fordult elő a fent leírt időkig, hogy egy hordó, mely akonájáig tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime Muskotályinak adatott meg ez új „vacuum Torricellianum”-ot felfedezni.

      Amidőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, amelyen Borcsay lovagolván, insolenskedett, s annak a fenekét is megkoccintá nádpálcája fogantyújával: íme a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot adott.

      – Ez az! – inte a clarissime kísérőinek, s azzal diadalmasan fordult az elámuló diákhoz a hordó tetején. – No, most rugdalózzék kend! Most invokálja Bacchust és Gambrinust! Hát kend mit szól ehhez, humanissime Jenőy? Aki olyan fizikus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ád hangot?

      Jenőy zavarodatlanul felel:

      – Egyszerű tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreceni bor „fel szokott fordulni”; ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő, felül a bor.

      – Majd végére járjunk e nevezetes fenomenonnak. Spirité! Hívjátok ide a csaplárost!

      Nagy uram nem volt messze.

      Hozta már a kalapácsot.

      – Ne törjük rajta fejünket sokat – mondta a clarissimének —, megmondom, hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborús világban készült, s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.

      – Semmi-e? – szólt gúnyosan a clarissime, a fél szája szegletéből eresztve a szót. – No, majd mindjárt analizáljuk hát azt a semmit. Nyissa ki kegyelmed a hordó ajtaját.

      Az igen egyszerű műtétel, a hordófenéknek van egy hermetice záródó ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenekéhez; ha e reteszt kiütik belőle, menten ki lehet venni az ajtót.

      Clarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a felszabadított odúba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s nádpálcájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak elefántcsont fogantyújával kihúzza ebből a corpus delictit. A négy asszisztens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett kezekkel sopánkodott a diákok helyett: „no, jojcakát, nektek, szegény latinusok! Jojcakát neked, Csittvári krónika: elárult benneteket a gézengúz Aszályi!”

      A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt papiros zörejű tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból, s mi vala az – egy irtóztató nagy koszorú vereshagyma.

      – Ecce! – kiálta fel Jenőy. – Ez a harmadik koszorú csakugyan nem jutott eszembe.

      E furcsa trofeum láttára féktelen hahotában tört ki az egész siserehad; nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a röhögés ördögének; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában; mind a kettőnek a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor pedig a clarissime hátranézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a száját, s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak kilátszott mind a harminckét foguk. Míg a szegény mendikás odahátul, ha egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát húzta le a válla közé, s a térdét emelgette, azzal nevetett.

      Hová lett hát a Csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol van a rejteke. Egy olyan roppant fóliáns, egy „elefantina moles” csak nem dugható el akárhová.

      A clarissime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt hagymafentőt, s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja végével arra a bizonyos tanújelre.

      – Hehehe! Hát ez micsoda itt, clarissimi? Ez a fényes cseppecske itt az asztalon? Az ott egy tintacsepp!

      Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel fog fedezni.

      – Kendtek itt nem ittak; hanem írtak! – rikácsolt a clarissime, botjával az asztalra kopogtatva.

      Jenőy észrevette társai arcán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy hősök, kik minden mártíriumot ki tudtak állni, nagy gonosztevők, kik semmi kínzástól meg nem puhultak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységöket, hogy nem bírnak tovább tagadni; végigvallanak mindent.

      Ennek hirtelen be kell vágni az útját.

      Jenőy dacosan felugrott az asztal mellől, s odavágva tenyerével az inkriminált tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrént.

      „Csak azért is Dungó!”

      Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:

      „Dere-düre-duda Dungó!”

      Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, ami erre keletkezett; ahány torok, annyi énekelte, s ahány ököl, ahány sarok, annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes nótát:

      Debrecenben kidobolták,

      Hogy a Dungót ne danolják,

      Csak azért is Dungó! – és a többi.

      A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professzor, jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, amint a rosszcsont észrevett, „uzsgye fóre!” felkerekedett, neki az ajtónak; mire valakinek eszébe jutott volna, hogy utánok menjen, már kinn voltak a házból.

      – Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! – börzsölködött utánok a clarissime.

СКАЧАТЬ