És mégis mozog a föld. Mor Jokai

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.

      Aztán mikor másodszor fölemelte a kalapot, hét fehér és csak négy fekete cédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

      Tehát „kettőnek” az először „nem”-et szavazók közül kellett másodszor „igen”-re szavazni.

      Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:

      – Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét. Vigyáznunk kell egymásra…

      A költeményt aztán mindannyian leírták, Borcsay diktandója után.

      Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét, s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az írásnak e napra vége van.

      De még valami van hátra.

      Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.

      Ez a tárogató.

      Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Németújvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.

      Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefújjon ez ördöngös hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó démonok, amik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harcbűvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemencében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

      Utoljára fújták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyűlt nemesi bandériumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a Héj, Rákóczi, Bercsényi! indulót – s aztán azt a másikat: Őszi harmat után. Volt is nagy riadal Budán. Mintha a fél világot akarta volna vállára venni a magyar! – Hanem már tizennyolc év múlva a nemesi felkelő bandériumokat ezzel a marssal vitték a táborba: „Hol lakik kend, komámasszony? Keresztúrban!” De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy „Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj.”

      A Csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, aki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, ahányat kíván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja, s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

      Maga a szóbeli értelme a Rákóczi nótáinak nem valami különös.

      Annak a nótának a szövege, amit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:

      Hejh, a sasnak körme között,

      Körme között,

      Hervad, mint a lép,

      Szegény magyar nép.

      Lám a német mily kövér,

      Bőribe se fér.

      Mégis mindig többet kér.

      Szegény magyar vér!

      Biz ez együgyű versecske: hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újraszületett, a két élet között elfeledte az elébb történteket: hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

      Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:

      Hejh! Rákóczi, Bercsényi!

      Vitéz magyarok vezéri:

      Hová lettél, Bezerédi?

      Nemzetünknek fényes csillagai!

      Ocskay?

      De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!

      Lám, azok a fiatal diákok hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.

      Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?

      Ki volt az az Ocskay?

      Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

      A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!

      Pedig hát mi van azon, hogy

      Őszi harmat után

      Fujdogál a téli szél,

      Fujdogál a téli szél.

      Zöld erdő árnyékát,

      Piros csizmám nyomát

      Hóval födi el a tél,

      Hóval födi el a tél.

      Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.

      Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha nem is tértek e nyomok többé vissza.

      És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.

      Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.

      A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

      Zöld erdő árnyékát,

      Piros csizmám nyomát

      Hóval födi el a tél,

      Hóval födi el a tél.

      …Perduellio volt e dalt énekelni!

      Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:

      „Ad cantum!” (Fel dalra!)

      A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

      Hejh, hajh! Igyunk rája!

      Úgyis elnyel a sír szája,

      Ott lesz fáradt testünk

      Csendes hazája.

      – Ez a bortól undorodik; —

      – Ez, mint szapu, sajtár iszik: —

      Ez nem iszik; – ez nem józan; —

      Itt СКАЧАТЬ