Название: És mégis mozog a föld
Автор: Mor Jokai
Издательство: Public Domain
Жанр: Зарубежная классика
isbn:
isbn:
– Bolond kend! Bolond kend! Bolond kend! – kiálta közbe a jelenlevő úr. – Biz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.
Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.
– Én csak azt mondom, amit tudok.
– S mit tud kend a krónika tartalma felől? – folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a szeniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.
– Benne van a Szentek hegedűje.
Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekeskönyv volt.
– Apage satanas! – kiáltott közbe clarissime Muskotályi. – Volt bizony benne az ördögök dudája, de nem a Szentek hegedűje.
– S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált gúnydalt ott a pincében? – kérdezé a rektor.
Biróczy orcátlan vakmerőséggel felelte rá:
– A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még sohasem hallotta.
(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)
– Satis! Mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!
A hosszú diák kiállt a középre, s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.
– Humanissime! – szólítá meg a középre állítottat a rektor. – Kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz. Van-e kendteknek adott szava egymást el nem árulni?
Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:
– Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.
A szenior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy mármost hát ő mit írjon.
A rektor szemöldöke magasra feszült fel.
Egy odvas foga volt, mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiaristól kérné a tanácsot, hogy mit mondjon.
– Értem, humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy „aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el”. De mármost feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos konspiráció által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg kend bűnét őszintén, hogy magát megszabadítsa.
Barkó ugyanoly hideg, lárvakemény arccal mondá el válaszát:
– An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.
A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét, s homloka ugyancsak verítéket izzadott. Ez a nebuló most meg már perzsául felelt neki. De ő is bírt e fegyverrel, s nem érzé magát legyőzetve.
Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.
– Jól van, humanissime. E mondás perzsául van, s azt jelenti: „Aki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta.”
A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyílt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak a fordítását; mintha az a legrendesebb dolog volna.
Most azután folytatta a vallatást.
– Látom, édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne katedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék, s örök hivatalba jutna. Hacsak ilyen rossz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.
Erre aztán a következő választ adta Barkó:
– Teviz birle beklik töride oturmaktin; – Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!
A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végigcsorogni az orcáján; ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.
– Értem, fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: „Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.” Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj hátra!
Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre szanszkrit nyelven fog megfelelni a haszontalan fickó, s ebből éppen csak annyit bírt a rektor úr, amennyi abban a kisebbik fejében elfért.
– Sequens! Humanissime Jenőy.
Jenőy a törvényszék elé lépett.
– Nagytiszteletű iskolaszék – kezdé az ifjú —, nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról, s beszélni fogok felőle önök előtt; nem ahogy vádlott és bíró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak, s becsülést követel magának. Itt kétirányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templomba menetelt, tiltott ruhában tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai elöljáróság jelenlétében féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául inzultáltunk is. A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: „a Csittvári krónika”.
– A disztinkció tökéletes – szólt közbe nagytiszteletű Járai uram.
– E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasba öntött válaszadás minden kérdésre: „Nem akarok! Nem akarok! Nem akarok!” Miért kérdik önök, hogy mi az a Csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek keze írását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatalkorában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok, s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, akik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A Csittvári krónika volt, van és lesz; s amilyen bizonyos, hogy nem azoknál van, akiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, akiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a „múlt” üldözi СКАЧАТЬ