A gólyakalifa. Mihály Babits

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ puha, kis kéz ráncigálta a kezemet, és a hároméves csöpp dög visított:

      – Medmondlat, hod nem atalsz főtelni, te luszta! Medmondlat, hod nem atalsz jáccani velem. Medmondlat, hod alszó.

      Aztán megütött azzal a parányi, ronda kézzel.

      – Te luszta disznó!

      Irtózatos dühbe jöttem erre. Nem gondoltam semmire, nem törődtem semmivel. Most ébredtem az édes meleg álomból, egy pillanatra a reggeli jelenet hangulata lepett meg, a mester szavait hallottam, de nem állt előttem a mester nagy teste, rettenetes arca, acélszeme: egy ronda kis törpe állt előttem utálatosan, nem felfelé, hanem lefele kellett néznem. Elöntött a vér, a kegyetlenség, a bosszú ösztöne, minden meleg az arcomba futott, gyáván eszembe villant, hogy ennek a csúf békának egy rántással kitekerhetem a nyakát, úgy tetszett, hogy mindazok, akik egész életemet megkeserítették, a gazda, a segédek, az asszony, itt vannak megtestesítve, és kezeimbe szolgáltatva ebben az utálatos kis lényben.

      Kétségbeesett, gyáva bátorsággal, mint a katona, aki vesztét érzi, és dühében anyákat és csecsemőket öldös, elkezdtem ütni, verni a kis dögöt, ahol értem. Az járt az eszemben, hogy megölöm, de nem tettem mást, mint ütöttem, a kegyetlenség legnagyobb kéjével.

      – Most élem életemnek a leggyönyörűbb óráját – gondoltam —, és ez nem tart soká – és őrülten szorítottam a karját és ütöttem, fejbe, hátba, ahogy jött, ütöttem, ütöttem. Homályosan éreztem, hogy alávaló kegyetlenség, ami művelek, és annál dühösebb lettem, hogy ezt kell csinálnom, és annál nagyobb élvezetet okozott ez nekem.

      A kis dög eszeveszetten kezdett ordítani, egyszer csak a körmével belecsimpaszkodott a bal kezembe, amellyel a karját szorítottam, és olyan iszonyatosan megcsípte, hogy eleresztettem. Ekkor kiragadta magát, és visítva, bőgve rohant be a ház felé. A kisebbik a bölcsőben felébredve a lármára, segített neki.

      Én pedig lankadtan rádőlve a lécpad karfájára, elkezdtem melegen, hangosan, szívszakadva zokogni magam is.

      De az asszony már jött ki a házból. Álmából felverve, vörös arccal, rendetlen hajjal és alsószoknyában jött, mint egy fúria.

      – Ki bántott, aranyom? Ki bántott, drágám? Hogy a fene essék a pofájába annak a ronda kölyöknek! Majd kiásom én a szemedet, te ronda! Az én gyerekemhez mersz hozzányúlni! No, megállj, csak jöjjön ki az uram, majd ad az teneked!

      Fölvette a gyereket az ölébe.

      – Hol fáj? Mi fáj? Nagyon megütött? No, várj csak, majd adunk mi annak a ronda kölyöknek! Látszik, hogy micsoda személynek a fia. Csak arra jó, hogy a kenyeret pusztítsa. No, ne félj, kicsikém, majd lesz neki! Lesz neki! Megbánja még. Tudom, hogy megbánja még. Agyonüti az apád, agyonüti.

      Én csak bőgtem, és fel sem emeltem fejemet a karomról, melyen már a könnyektől melegen átnedvesült a ruha.

      Az asszonyt láthatólag még jobban dühítette a hallgatásom. Bement a házba, karján a gyerekkel, és hallottam az ablakon át, amint az urának lamentált:

      – Hányszor mondtam már, hogy ezt az utálatos kölyket küldd vissza ahhoz a lotyóhoz! Hiszen agyonveri ezt a szegény, ártatlan kis teremtést. Hát ki vagyok én, hogy a gyerekemre ilyen sehonnai merje emelni a kezét? Hát mivel szolgáltam én rá erre? Hát olyan utolsó személy vagyok én?

      Sírástól elfojtódott hangon folytatta:

      – Nekem nincs más hátra, ha egy percig tűröd még a házadban, én veszem ezt a kis ártatlant, és megyek világgá.

      A kis ártatlan pedig erősen rugdalózott az anyja ölében. Már elfelejtett mindent, és szeretett volna megint játszani.

      Én lélegzetfojtva hallgattam az egész jelenetet. Még sírni is elfelejtettem közben. Most gondoltam csak rá, hogy bosszúmnak következményei is lehetnek. Egy pillanatra az anyám képe jelent meg előttem. Tudtam, hogy az anyámnak terhére voltam, és örült, mikor megszabadult tőlem. Mi fog most történni velem? De rosszabb már nem lehet, mint ami eddig volt.

      III.

      Amily részletesen emlékezem e nap eseményeire eddig a pontig, olyan homályos előttem, hogy mi történt velem ezután. A délutánból még nagy darab volt hátra, és én még az éjszakát is ebben a házban töltöttem. Nem dobtak ki mindjárt mert hiszen nem volt hamarjában más cseléd, aki dolgozzon valamennyiökre, és a műhelyt kisöpörje, egyelőre csak megvert a gazda egy vastag bottal (emlékszem a hátam csontjainak fájására, és arra, hogy ordítottam, amint csak dukált, de minden meggyőződés nélkül, mert a lelkem már eltompult, a testi fájdalmat nem tudtam lelkivé átérezni). S amint egy kuncsaft miatt végre otthagyott, a legnagyobb nyugalommal ültem vissza a lécpadra, mintha sohasem kellene onnan többet felkelni. Hallgattam, amint a gazda ott az udvarban alkudott a kuncsafttal, amint tudákosan és imponálva beszélt a belvilágról, és panaszkodott a fa drágaságára, a segédekre, sőt még az én komiszságomat is szóba hozta. Ezt mind, minthogyha kőből volnék, úgy hallgattam, meg se mozdultam hozzá.

      Pedig fogalmam se volt, hogy mi lesz velem holnap.

      Csodálatos sokáig hagytak ott ülni. Estig se kellettem senkinek. Vacsorát se ettem. Egyébiránt homályos előttem ez az este. Arra emlékszem, mikor a sötét műhelyt söpörtem, a forgácsot, fűrészport. A sok szerszám, a srófos asztalok, a készülő munkák olyan csodálatos nagy dolgoknak látszottak. Ekkor úgy éreztem, hogy sohase tudnám megtanulni a mesterséget. A legügyetlenebb, a legsemmirevalóbb fickónak éreztem magamat.

      Csak akkor mentem el a műhelyből, mikor értem jöttek, hogy vessem meg az ágyakat. A gazda többet nem nézett felém. A segédek lefekvéskor mind az én esetemen tréfáltak, és még soká nem aludtak el. Nagyon jó kedvük volt, a legöregebb muzsikált is, a szájával, egy törött fésű fogaira szorított fátyolpapiroson. Én tűrtem mindent, és nem szóltam semmit. A legkisebb segéd, akivel egy ágyban háltam, gyertyaoltás után is sokáig nem hagyott aludni, mindig a nyakamba röhögött. Utáltam a szagát, a melegét, a teste sima érintését, és húzódtam előle az ágy sarkába, a hideg fal mellé, melyről apránként lekapartam a meszet. Így majdnem az egész ágy a segéd úré maradt, és mégis sokszor megrúgott éjszaka.

      Végre elaludt. De engem a nagy hortyogása nem hagyott elaludni. Azonkívül a két idősebb segéd a másik ágyban lányokról beszélt, mindenféle disznóságokat. Bár máskor mindezek mellett nagyon édesen… nagyon édesen… felébredtem…

      Ébredni: egy cseppet se csodálkoztam rajta, hogy ez a szó jutott eszembe, bár percre sem gondoltam, hogy ami rossz velem történt, az álom lett volna, és emlékeztem, hogy mikor reggel a mester hangjára ébredtem, az is ébredés volt, és hogy előre hogyan féltem ettől az ébredéstől.

      És most, most éreztem, hogy mindjárt fel fog minden világosodni.

      – Milyen jó puha ez a vánkos – mondtam magamban, jól leszorítva fejemet a vánkosra, és emlékeztem, hogy máskor is így kezdődött: puha lett a vánkos, jó puha. A horkolást… a beszélgetést már nem hallottam. Egyszerre éreztem, hogy már világos van. Megfordultam.

      Reggeli világosság szívódott be a színes selyemfüggönyön, СКАЧАТЬ