A gólyakalifa. Mihály Babits

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ megkérdezni, mi az. Azt hittem, hogy az valami szégyellni való, titkos és borzasztó dolog, és nem szabad soha beszélni róla.

      Mindig ilyen fantáziáim voltak, mint az asztalosműhellyel is. Mindig valami kettősséget éreztem magamban, a vidám és kedves gyermeket egy másik is kísérte, láthatatlanul mögöttem járt, és mikor a tükörbe néztem, a fülembe súgta:

      – Ne higgy ennek a szép fiúnak! Ez nem te vagy, ez eltakar téged. E mögött keressed magadat, keress engem!

      És néha a legpompásabb mulatságok és gyönyörűségek között a fülembe súgta.

      – Ne higgy nekik! Csak álmodod őket!

      Mert az egész világ egy kép volt nekem, egy gyönyörű kép, és sokszor arra gondoltam, hogy talán csak álomkép az egész, és gyermekkorom könnyű, sima folyásával, akadálytalan boldogságával valóban olyan volt, mint egy álom. Egy kicsit önkénytelen mindig féltem az ébredéstől. Olykor, ha valami nagyon csúnyát vagy rosszat láttam, úgy tűnt föl egy pillanatra, hogy most, most fogok fölébredni abból a szép álomból. Az is sokszor történt, hogy egy-egy hangulatot, helyzetet hirtelen ismerősnek éreztem, mintha álomban vagy valami születés előtti életben már átéltem volna. De azt mondják, ilyesmit mindenki szokott érezni.

      – Eh, bizonyára természetes oka van ennek az egész ostobaságnak – gondoltam ásítva —, talán valamikor kisgyerek koromban láttam a mestert – valakit, aki hasonlíthatott Kincseshez, és talán nagyon féltem tőle mint kisgyerek, és ez a mély benyomás ébredt fel most újra.

      Észre se vettem, hogy Kincsesről folyton mint mesterről gondolkoztam; fogalmam se volt, mért illett rá mindjárt ez a szó.

      – És ez a mély benyomás ébredt fel most újra – járt az eszemben, mint egy csomó értelmetlen szó. Behunytam a szememet, lassanként nagyon melegem lett – és ekkor történt az első különös dolog, amivel akkor persze nem sokat gondoltam, mert azt hittem, csak álom.

      Valaki megrúgott.

      Éspedig egy meztelen láb rúgott rajtam egyet, éreztem és ami a legfurcsább, semmi különöset se találtam benne. Felnyitottam a szememet: egészen sötét volt, és ezt is akkor egész természetesnek vettem.

      Csak egy pillanatig tartott az egész.

      Egy esőcsepp hullott az arcomra, felugrottam.

      – Hüh, eső lesz, szaladok.

      II.

      Mire a pajtáig értem, megeredt a zápor. Ugrottak a rendezők, másztak a lampionokat leszedni a fákról. Pincérek abroszokat kapkodtak ijedten. Bugyborékoló tócsák lepték rögtön a földet; a mennyei rajzművész sűrű vízvonalakkal árnyékolá a látóhatárt, mint ahogy a Bibliám képein párhuzamos vonalakkal volt árnyékolva az ég. A közönség a pajtába és verandába szorult, ember ember hátán; a tánc tér híján megszűnt, egy gombostűt sem lehetett volna elhelyezni. Az izzadság és eső szaga vegyült a szeszszaggal és dohányfüsttel, a cigányzene a zápor zenéjével. Mindenki nézte, nézte az égig érő vékony szálakat.

      – Mindjárt eláll – mondta Krug szakértően.

      Csakugyan mindjárt elállt. A tánc újra kezdődött. Én is egymás után vittem a kislányokat, néha egy-egy nagyobbacskát is, akinek épp nem volt táncosa. Ügyesen, szépen; a felnőttek mosolyogva néztek, a lányok rajtam feledték szemüket, Dzsizi titkon szorongatta a kezem, tréfáltam, udvaroltam, boldog a mozgásban, forgatagban, a szép, ép, jókedvű leányok között. Elfeledtem mindent. Lám, Májer is boldog volt, mert Sárközyék megérkeztek; rájuk mosolyogtam, amint szótalan eltáncoltak mellettem az Ellával. Mindent szerettem: örültem, hogy e szép világban élek.

      Édesanyámék is megjöttek. A kishúgommal végigsétáltunk a termen. Édesanyám büszke gyönyörűséggel nézett. Aztán szétváltunk a párok közé.

      A deszkapadló rengett, a falakra aggasztott füzérek libegtek. Lassan besötétedett. A kis táncosok kiszivárogtak a pajtából, és a nagy tisztás körül gyűltek a tűzijátékhoz. Édesanyámék is kimentek az alispánékkal; én elöl, még karomon a kis Simonffy Alice. Martonek főhadnagy is kijött, mert a nagy Böskének udvarolt. A kis Bözsi kísérte őket a Böske karjába kapaszkodva. A teraszon Licskó ötvenedszer mesélte a vadászkalandját. Ma nem kellett félnie, hogy a felesége érte küldi a cselédet. Szeszesen rikácsolt:

      – Megállt előttem az úton! Képzeld: meg mert állni előttem! Mondom neki: “Te nyuszi! Tudod, ki vagyok én? Tudod te, ki az a Licskó János?”…

      Elnyelte a zaj. Senki se figyelt rá: politizáltak. Egy öblös hang a hármas szövetség jövőjét hirdette:

      – Franciaország, az az ökör…

      Apám és az alispán lejöttek, amint megláttak, az igazgató, örök erőltetett mosolyával, csatlakozott. Alice nagyokat vihogott, amint el akart a sötétben botlani, félt a békáktól, mindenre azt mondta: “Jé!” – és idegesen pislogott a guvernantjára[11]. A nagy tisztásra értünk. Éles, gondosan kivágott árnyképet mutatott a táj. Különös kék papirosra volt ragasztva ez a sziluettkép, a csillagok alig látszottak. Persze a hold bútt már és lesett a hegyek mögött. A közönség még a sötétben zsibongott és várt. Kisfiúk cigarettáztak titkon a bokrok közt. Az ismerősök elvesztették egymást: nem látszott más, csak mozgó körvonalak. A guvernant nem tudta, merre vagyunk. Alice-szal kicseréltük virágainkat. A hold lassan, hízva, izzadva narancsosan felcipelkedett. Majd halványult… fogyott… Alice nem figyelt rá: a rakétákat várta. A tisztás túlsó végén Krug és a tűzmester mesterkedtek. A béka[12] ropogott. Tüzes ívek szálltak, tüzes záporok hulltak. Az ég fehéredett. A hold fénye szétömlött, szétivódott, mint egy nagy, sárga kókuszdió teje. Alice kényeskedett, fázott. Robbant, pattant, szikrázott a tűzijáték. Új és új moraj szállt át a közönségen. Alice felsikoltott. A hold már rendes volt, éles és fehér, az ég is fehér, a lombok is fehérek.

      – Alice, Alice!

      A guvernant feladta Alice kabátját. A közönség tódult a vacsorára. Elmaradtam Alice-éktől. A tolongás egy férfi mellé sodort. Az alakja ismerősnek tetszett… Egyszerre megfordult. A mester volt.

      Új lett a liget, mire visszatértünk. Nagy kék és piros lampionok csüggtek, izzottak alacsonyan a lombok között. Éhes nép rohan az asztalokhoz, mint apró farkasok. A tanárok kétségbeesve erőltették a rendet. A hölgyek a vendéglőbe vonultak; a kislányokat hazavitték. Láttam, Sárközy Ella hogyan könyörög a mamájának, hogy még maradjanak.

      Egy kis, tapsifüles gyerek azonban szédülő fejjel, felkeveredett gyomorral támolygott a sötét ligetbe.

      Vacsora után minket is sorba állítottak. Jött a felnőttek tánca; csak a hetedik és nyolcadik osztály maradhatott tovább. Az intézet volt növendékei, a tavaly érettségizettek sétabottal, cigarettával, mosolyogva nézték, hogyan sorakoztatják utódaikat, mint a bakákat. Nekem ugyan megengedte a direktor, hogy ott maradjak még a szüleimmel. De édesapám nem akart kivételt csinálni a fiából. Különben is úgy vélekedett, jobb, ha a gyerek korán fekszik. A kis Bözsit is hazaküldték СКАЧАТЬ