A gólyakalifa. Mihály Babits

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ style="font-size:15px;">      Kis angyalom!…

      Náci könyörgésre fogta a dolgot:

      – De nézzék, fiúk, én értem azt, ha maguk jól mulatnak… szabad néha… őszintén…

      Senki se hallgatott rá. A város szélén egymás után, csapatosan, köszönés nélkül kereket oldottak, külvárosi mellékutcákba surrantak, nagy betyárkodással… be is csípve kicsit…

      Csak néhányan maradtunk még Náci körül. Ekkor dühösen szétbocsátott, és visszafordult a papírmalomba. Én már otthon is voltam. Fáradt voltam és álmos. A cselédszoba ablakán kocoltam. A Marinak kimenője volt; a Vivi dada egyedül ült a sárga puhafa asztal előtt, nagy, régi, ólomkeresztes imakönyvére hajolva. A kis, ködös konyhalámpa világított pápaszemes vén szemeinek. Ha egyedül volt, sohasem merte kigyújtani a villanyt.

      – Nem való az énnekem – szokta mondani.

      Gyáva öregasszony volt. Megreszketett a kocolásomra, előbb meggyőződött, hogy én vagyok, csak aztán nyitott ajtót.

      Bözsike már aludt mélyen, gyönyörűségesen. Én is siettem a szobámba. Csodálatosan féltem, ami még sohasem történt meg velem. Jólesett, hogy Vivi dada a szobámig kísért, máskor pedig haragudtam volna érte. Idegesen csavartam fel a villanyt, szinte azt vártam, hogy most látni fogok valamit… magam sem tudtam, mit. Nem, a szobám rendes volt.

      Nemsokára az ágyban feküdtem, de nem mertem eloltani a lámpát. Egy különös érzés jött rám, annál csodálatosabb, mert egészen fáradnak éreztem magamat. Nem akartam, nem mertem elaludni. Úgy éreztem, hogy ha elalszom, egyszerre védtelen leszek, magam sem tudtam mivel szemben. Nem mertem kiereszteni kezemből az életem gyeplőjét. Homályos, érthetetlen hangulatok emlékei jöttek rám régi álmaimból. Mindig rosszakat szoktam álmodni, és sohasem emlékeztem álmaimra. Ki tudja, milyen – milyen kín vár rám az éjjel. És amint ott vergődtem a párnák közt (hiába próbáltam olvasni) – egyszer csak még csodálatosabb érzés fogott el. Úgy tűnt föl nekem, hogy én nem is az alvás ellen védekezem – hanem az ébredés ellen. Úgy tűnt föl, hogy alszom, és nem akarok felébredni.

      Furcsa zűrzavar tolongott előttem. A napsütéses veranda, a hűvös és magányos iskolafolyosók, a mester, a Nellike halavány arca… fekete szeme… az éljenek… zászló… a hold… a rakéták… apám… a mester… a mester…

      – De hiszen ez nem lehet… Ez nem így van… Én nem ez vagyok…

      – A Krisztusát annak a kölyöknek, már megint nem tud feltápászkodni a disznó! Rásüt a nap arra a telhetetlen hasadra, te disznó! Fényes nappal van, és ő itt hentereg, mint a disznó.

      Éreztem, tudtam, hogy ez a mester hangja. Mindjárt felvilágosodott lelkemben az éjjeli rúgás. Tudtam mindent. Ah, milyen borzasztó volt! Görcsösen iparkodtam zárva tartani a szememet, szegény arcom idegesen, ijedten mozgattam a kalapácsütésszerű hangok ütemére a párnán, amelyből egész cérnapamatok lógtak ki, és horzsolták a bőröm. Hiába, már ébren voltam, zárt pillákon át is éreztem a napfényt, hallottam a segédek röhögését, akik rajtam nevettek.

      Egyszerre egy nagy bal kéz markolt hosszú üstökömbe, és tépve felrántotta fejem a párnáról. Ekkor kitártam a csipás szemem, és láttam magam fölött a mester óriás arcát, zavaros acélkék szemét, és ordításra tátott száját, melyből csak úgy dőlt a reggelire felhajtott pálinka szaga. Amíg a bal kéz rángatta az üstökömet, addig a jobb keményen pofozott kétfelől, és a száj a csattanások ritmusai közé egy-egy szitkot helyezett el:

      – Az apád istenit, te disznó!… Majd adok én neked… Nézze meg az ember a disznaját… Aludni azt tudsz, ugye? Nesze neked aludni!… Hanem dolgozni nem akar a disznó!… Hát mire nézed te a napot, te disznó?… Nem kegyelemből tartalak, te éhenkórász disznó!…

      Minden mondatot új ütés követett. Én kétségbeesve pislogtam a nagy kéz és a nagy hangok förgetegein át a kicsiny ablak felé, ahol a ráaggatott, piros sávos, piszkos, rojtos abroszon már valóban keresztülsütött a napfény, és a segédek felé, akik majd megszakadtak nevettükben a gazda dühén. A legidősebb ingben az ablaknál állt, és borotválkozásra szappanozta az állát, egy háromszögletesen kitámasztott, farámás, kis tükör volt előtte az ablakdeszkán. A második övig meztelen, egy kis lavór mosdóvízből pogány fecskendezést vitt véghez maga körül. A harmadik tétlenül állt az ágyunk előtt, a sorba állított, tisztogatatlan cipőket nézte, és onnan megint rám hunyorgott nagy kárörömmel.

      – Most egy-kettő, ki az ágyból, és egy perc alatt készen legyenek a cipők te disznó! Mert ha mindjárt készen nem lesznek, olyat látsz, amilyet a világ teremtése óta se láttál.

      Ezzel berúgta a konyhába nyíló ajtót. Gyerekbőgés és asszonyi lamentálás hallatszott át onnan.

      A segédek karban röhögtek, amint én csak most, utólag kezdtem el iszonyatosan bőgni, és vonakodva raktam le meztelen, sovány lábaimat a szálkás deszkapadlóra.

      – No, ez kapott. Most az egyszer megadták neki!

      Én egy ümögben[13] odaguggoltam a konyhaküszöbre, és hozzáláttam a subickoláshoz. A szemem még félig csukva, a hajam tele tollpihével, ami a rossz vánkoscihán átszűrődött. A könnyeim folyton odapotyogtak a vikszes bőrre, és aztán azt is elkeféltem. Közben szipogva duzzogtam vissza a segédeknek.

      – Maga az oka mindennek – mondtam kétségbeesett bátorsággal a legfiatalabbnak, aki velem egy ágyban aludt. A szeme-szája is elállt erre a hallatlan szemtelenségre.

      – Én? – kérdezte. – Meg vagy te veszekedve?

      – Maga bizony – szörpögtem vissza dacosan. – Maga fölkelthetett vóna… mikor maga… fölkelt… De hagyott aludni… hogy kikapjak…

      – Te disznó! Hát nem eleget rugdostalak? De a fene tudna lelket rázni beléd. Úgy alszik, mint a fejsze, aztán még neki áll feljebb. Taknyos!

      A másik kettő majd szétpattant a nevetéstől. A mosdózó a meztelen hasát csapkodta a tenyerével. A borotválkozó pedig egyszerre csak lecsapta a borotvát az ablakdeszkára, félig szappanosan odarohant hozzám, és pofonvágott:

      – Te pimasz! Most miattad megvágtam magamat.

      Szótlan nyelve a sós könnyeket, vikszeltem tovább. Homályosan járt az eszemben egy úri-szép veranda képe – csillogó ezüstkanalakra gondoltam, magam sem tudom, mért, és egy szép, úri kislányra, akinek az arcát sehogy se tudtam magam elé képzelni, de kék másli volt a füle mellett. Ó, milyen jó aludni és álmodni mindenféléket.

      – Csak emlékezném jól arra, amit álmodtam!

      – Böm, – bömböm, – törtem ki megint, arra a gondolatra, hogy csak álom volt minden és nem igaz, és én itt vagyok. A tehetetlen düh fogott el, és úgy ütöttem a kefével a cipőt, mintha az vétett volna nekem valamit.

      Egyszerre csak benyílott a konyhaajtó, oly hirtelen, hogy előrebuktam, és majd beütöttem az orromat a subickosskatulyába. A mester СКАЧАТЬ