Álomvilág: Elbeszélések. Ambrus Zoltan

Чтение книги онлайн.

      A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:

      – Apám, itt van a forró kezü asszony.

      – Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.

      – Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.

      A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.

      – Apám, én félek – szólt a vak fiu.

      – Ő nem bánt téged – felelt a halász.

      – Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.

      – Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.

      Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.

      Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.

      – Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.

      Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:

      – Jól vagy, kicsi fiam?

      – Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.

      – Beszélget veled néha?

      – Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.

      – Mit beszéltek egymással?

      – Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.

      – Beszélj vele máskor is.

      Hanem azért ő nem szólt Iniczához.

      Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.

      – Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.

      A fiu sirva fakadt.

      – Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.

      – Mit álmodtál?

      – Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.

      – Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.

      – Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?

      A halász nem felelt.

      – A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.

      A halász sokáig gondolkozott.

      – Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?

      – A gyűrűjét?

      – Igen, a gyűrűjét.

      Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:

      – Kinn van, kinn van.

      – Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.

      Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:

      – Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?

      Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.

      – A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.

      VI

      A vak fiu egyedül volt a házban.

      Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor megszólalt:

      – Kis anyám!.. Kis anyám!..

      De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.

      Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.

      Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:

      – Hallgass, ne költsd fel!

      Később az apja szavát hallotta:

      – Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!

      Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.

      – Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!

      – Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.

      NINIVE PUSZTULÁSA

      I

      Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit úgy hivtak, hogy Lilith.

      Lilith a felső városban lakott, malakhit-kőből épült, hűvös palotában.

      De azért ismerték őt az alsó városban is. És mikor, estenden, rózsa-szekerén, melyet négy fehér leopard húzott, kihajtatott a thuja-ligetbe: a mezitlábosok kiállottak az utcza-ajtóba és így beszéltek róla:

      – Ez Lilith, a ki közülünk való.

      Az öreg asszonyok pedig, a kéklő és pirosló házak tetőzetén üldögélve, sokáig követték a tekintetükkel, s így emlegették:

      – Nemrég rongyoska volt s piszkos, mint a szegény ember malacza; most mindennap új rózsaszekér kell neki. Hét kertész, hét bognár sürög érte folyvást, hogy a harmat meg ne rontsa lába fehérségét.

      Az öreg emberek okosabbak voltak s nem szóltak semmit. Csak ennyit gondoltak magukban:

      – A Lilith lába nem arra való, hogy járjon vele. A Lilith lába arra való, hogy játszszék vele az ember.

      Csak gondolták ezt, mondom; szólni nem szóltak semmit. De azért ők is utána néztek a rózsaszekérnek.

      A gazdag emberek mindig többet szoktak tudni, mint a szegények; tudományosabbak voltak a régi időkben is. S ha az alsó városban csak annyit tudtak Lilithről, СКАЧАТЬ