Rejtelmek (2. kötet). Bródy Sándor

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ style="font-size:15px;">      – Ki tette? – kérdé magától hangosan.

      De nem tudott erről gondolkozni és ismét minden átmenet nélkül arra az időre gondolt, a mikor Ágnes még élt és ő csaknem az egész napot nála töltötte.

      E három-négy év előtti napok legkisebb eseményeire emlékezett most vissza. Olyan apróságokra, melyekre közönségesen máról-holnapra nem emlékszünk. A miknek akkor semmi fontosságot nem tulajdonitott. Ez apróságok kivétel nélkül akkor is sógora – mostani férje – viseletére vonatkoztak. Mint csókolta meg bucsuzkodás örve alatt, mint lágyult meg hangja egyszerre, a mikor egyedül maradtak. A mikor zongorázott, leült melléje, simogatta a haját, reá hajolt, ugy hogy leheletének forrósága alterálta a játékban is. Az utczán minduntalan találkozott vele és mindent megvett neki, a mit csak akart. Reá kapott egészen, zsarnokoskodott felette és az nemcsak türte, hanem szerette is. Tizennégy éves volt akkor, kergette végig a szobákon, hogy egy kártyán nyert csókot megadjon neki. Ő nem engedte, menekült, mig végre Renner elfogta. Erre ő pofon ütötte. Ágnes megszidta ezért, de Renner nem haragudott, szemei szikráztak, arcza kipirult:

      – Még egyszer! – mondá.

      Rennernek mulatságot okozott ez a rokoni évődés, őt sem alterálta, csak a mikor látta, hogy testvérére különösen hat. A férfi is tartózkodóbb lett, igen szigoruan birálta meg apró neveletlenkedéseit, szekirozta, boszantotta, mindig azzal, hogy mennyire szeretne már férjhez menni.

      – Megállj, szerzek én neked egy derék férjet! – igy szólt hozzá egyszer és nemsokára csakugyan be is mutatott neki egy érdekes, sárgaképü orvost, a ki szerette volna is elvenni, ő se nagyon idegenkedett volna, de szerencsére édes anyja nem adta hozzá. Egy pár hónap mulva a bemutatás után, ágynak esett és meghalt.

      Ez eset után nem kinozta többé a férjhezmenéssel, ellenkezőleg apósának, anyósának egyre azt mondta, hogy: «Mari még várhat, jobb, ha vár!» Valósággal elüzte körüle udvarlóit, az egyikkel gorombáskodott, a másikat diszgusztálni igyekezett, a harmadikat leleplezte az após előtt.

      Mért emlékezett most vissza mindezekre? maga is ezt kérdezte magától. Megborzadt, mert valami szivet tépő gyanu támadt föl benne. Egy undoritó gondolat, melytől elszédült, mint a madár a kénköves barlang fölött.

      – Nem, erre nem gondolok, nem szabad gondolnom, különben megőrülök! – mondá hangosan. Aztán megrémülve a saját hangjától, körülnézett a szobában.

      – Ki van itt? – kiáltá.

      Senki se felelt, nem volt itt ki sem. A gyermekek játszottak a negyedik szobában.

      A gyermekek! Ha ereje van, kirohan hozzájok és elkiáltja magát:

      – Megölték az anyátokat!

      Szerencsére nem tudott mozdulni helyéről, perczekig tartott az is, a mig óriási erőfeszitéssel az ajtóig vánszorgott és a kulcsot a zárra forditotta.

      Egyedül akart maradni emberfeletti fájdalmával, melyet csak azért tudott elviselni, mert öntudata gyakran perczekig szünetelt. A mikor ujra, meg ujra felocsudott: legelsőbb is a tényt mondta el magának. És látta azt minden oldaláról, a legigazabb, majd a legfantasztikusabb világitásban. Látta a gyilkost is, a legkülönfélébb alakban. Különféle fejek villogtak fel agyában, jöttek, tüntek, de sorukat minduntalan egy mosolygó, fehér arcz zárta be – a Renner Györgyé.

      – Ő volt, senki más! – suttogta.

      – De miért? – kérdé hangosan.

      Mindenféle zavaros válaszokat adott magának. Nem tudott ezekből kibonyolódni, nyögve simitotta meg homlokát:

      – Csitt! – mondá. – A gyermekek meghallhatnak valamit.

      Kezdett józanodni és a mig kikelt lelkében a boszu halálos érzése: nőttön-nőtt józansága is.

      Megállapitotta magában, hogy egyelőre mindenről hallgat. Nem szól senkinek semmit. De nem hal-e meg a titok sulya alatt, magával vivén azt sirjába? Szüleinek szól. Borzasztó gondolat. Fölkeresi Gyalui Istvánt és annak mond el mindent! Ez az idea tetszett neki, de azért csakhamar lemondott róla.

      Egyedül viseli titkát és addig nem nyugszik, mig minden nem világos előtte.

      De addig?

      – Szinlelni fogok, erős leszek! – mondá magának.

      És aztán, ha minden világos lesz?

      A bájos, teli, szelid arcz eltorzult, megnyult. Egy torz mosolygás, mint valami árnyék vonult át rajta.

      Nem volt többé gyámoltalan, az orvosi lap czikkét óvatosan kitépte és elrejtette zsebébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Este kilencz óra volt, várta a férjét.

      Az ura csak éjfélkor jött meg. Lábujjhegyen ment át szobáján, bizonytalan lépésekkel, hevesen szivarozva. Az asszony nyitott szemmel, visszafojtott lélekzettel, ágyában felülve virrasztott még és a félelem lázától most már forró bágyadtság vett rajta erőt. Az egész estét azzal töltötte, hogy megállapodott egy elhatározásban; abban, hogy beszélni fog urával. Mit, hogyan? arról nem gondolkozott még, de hogy megszólitja szokása ellenére mindjárt az éjjel: az még az utolsó pillanatban is szilárd szándéka volt.

      Kiszáradt torokkal, kimeredt szemmel bámult most a sötétségben tovamozgó égő pontra: a szivarozó emberfejre. A kis tüzkör mind kisebb lett, Renner a nagy szoba másik végébe ment, eltévesztette szobája ajtaját. Káromkodott, csendes borizü hangon:

      – … So’sincs itt gyufa!

      – Csengessen a cselédnek! – szólalt meg gépiesen Mari.

      – Fel vagy még? – kérdé a férj leglágyabb és legszelidebb hangján. Egészen el volt érzékenyülve, szidta magát, hogy igy megzavarja felesége éjjeli nyugodalmát…

      – De dolgom volt, fontos dolgaim!

      Valahonnan előkotorászott egy gyufát, gyertyát gyujtott, aztán felesége szobájában leült a divánra. Nem szólt egy szót sem, hanem szivarja mellől időnkint csendesen nevetett. Igen jól érezte magát, azonfelül meglátszott rajta, hogy roppant meg van elégedve magával.

      – Egészen jó napom volt ma! – mondá a hosszu csend után kenetteljesen. – Jó napom lebonyolitottam az éjjel egy függő dolgomat.

      Az asszony nem kérdezte: mit? De György mintha hallotta volna e kérdést, megfelelt rá:

      – Nem anyagi dolog, csak egy kis, egy igen kicsiny, de sulyos félreértést oszlattam el. Az ember – fájdalom – az ilyesmit egy jó konyháju hotelben végzi el a legjobban. Persze, jó borok is voltak! Meglátszik a szememen? Mit? De mondjad igazán.

      – Nem! – mondá az asszony.

      – Hiszem, hogy nem. Birom a bort. Csodálatosan birom a cognacot is. Nem ismerek embert, a ki ugy birná, mint én. Tizenegykor azok már mind oda voltak. A kis doktor operarészleteket СКАЧАТЬ