Rejtelmek (2. kötet). Bródy Sándor

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ minden emlékét, a második meg konzerválni akarta alakját minden áron. A szegény Ágnes arczképével volt tele az egész lakás, annak ruháit viselte és igy beszélt a legnagyobb gyerekhez.

      – Te Lilike, jól megérts: nem én vagyok a te mamád, az meghalt, sirj érte, mindig sirj. Én csak a mamád testvérje vagyok és idejöttem, hogy téged ne bántsanak…

      Renner nem hallgathatta tovább, durván rárivallt:

      – Ne kinozza a gyereket! Meghalt és azzal vége, föl nem támaszthatja többé semmi.

      Az asszony szeme szikrát szórt a dühtől és ajka fehér lett, mint a fal, halálos gyülölséggel vágta férje szemébe:

      – Azt beszélem, a mit akarok!

      Azt is beszélte, nem lehetett vele birni, nem lehetett leigázni. Például, sohse mulasztotta el megjegyezni, mielőtt lefeküdt volna:

      – És egy félesztendő előtt még ő feküdt itten.

      Sem rimánkodással, sem veszekedéssel nem lehetett rábirni, hogy más hálóhelyet válaszszon.

      – Itt róla álmodom! – mondá.

      Csaknem minden éjjel álmodott róla és a férjnek mindennap meg kellett hallgatnia, hogy mit.

      – Most jót álmodtam. Jól érzi magát. Beszéltem vele, azt mondta, vigyázzunk a gyermekekre. Lillát a fürdetésnél meg ne fázassuk. Mintha kis lányok lettünk volna mindaketten, a mikor még az iskolába együtt jártunk táskával…

      Néha napokon át egyformát álmodott. Nagyobbára jót, rémeset csak egyszer.

      A férj egyáltalán nem akarta meghallgatni ezt az álmot, de Mari nem hagyta békén, nem szabadulhatott.

      Leült hát vele szemben és föltette mosolygós lárváját.

      Mari suttogva kezdte beszélni álmait:

      – Ültünk a kis szobában mind a ketten és horgoltunk. Vigan beszélgettünk egy darabig, a mig ő egyszerre fölpattant és rám kiáltott: menj innen, ez az én helyem! Kiüldözött a szobából, ki az utczára, kalap nélkül, papucsban, ő meg mezitláb volt, fölbomlott hajjal és kiabálta utánam: «fogják meg azt a… fogják meg az uramat, el akarnak választani a gyermekeimtől, három vég fekete ternóval, négy szál deszkával…» Kiabált, folyton kiabált, el-elbukott a hosszu hajában, majd fölkelt és ujra véresen futott tovább. A mig egy fehér szakállu rendőr megkönyörült rajta és igy szólt hozzá: Hát mi a bajod lányom, hadd hallom –

      – Aztán! – vágott közbe a férj.

      – Megmondta, hogy mi a baja, de nem értettem. Egyáltalán nem értettem mit sem, a házak elkezdtek dülöngözni, üvölteni. Iszonyu volt…

      – Mit kéne tenni? – ismétlé halkan a férj. Majd meg egyszerre a düh vörössége futotta át szép, fehér, sima arczát. Valósággal ráorditott az asszonyra, a ki fázékonyan, halványan állott előtte.

      – Azt kell tenni, hogy ezt nem türöm tovább, nem fogom türni. Ez az őrültséghez vezet!

      – Az őrültséghez?

      – Ahhoz. Belekergeti magát is, engem is. És miért, van-e rá ok? És a mi több, aljas gyanusitásoknak tesz ki engem!

      – Gyanusitásoknak! Miért?

      – Mert az emberek gyanakodók és gazok.

      – Mit gyanithatnak?

      – Mit tudom én? A mi nekik tetszik.

      Az asszony álmélkodva nézett férjére, a kit ez a beszélgetés, ez a pár percz összetört. Meg is sajnálta egy kissé és szólt:

      – Jól van, nem teszem többé, hallgatott.

      Ezentul csakugyan heteken át türtőztette magát. Valami látszólagos nyugalom tért a házba, Renner György sem dühösködött többé, de sokkal zárkózottabb lett. Nem kinozta többé feleségét mindenféle figyelmességgel, szenvedélyes udvarlási módját is abbanhagyta. Kevesebbet volt otthon, állitólag azért, mert az egészségtelen tavaszon betegei rendkivül fölszaporodtak. És gyakran féléjjeleken át kimaradt, operácziókat kellett végezni – mondá.

      – Hát nem reggel operálnak maguk? – kérdé Mari.

      – Nem! – felelt röviden a férj. Az asszony belenyugodott e rövid válaszba és egyáltalán nem busult azon, hogy egész napokon át magára maradt. Beült a könyvtárszobába és orvosi könyveket olvasott, nagyobbára az asszonyi-nem betegségeire vonatkozókat. A technikus terminusokkal persze sok baja volt és mert az alapfogalmakkal sem lehetett tisztában: fantasztikum volt előtte a legegyszerübb baj. E könyveknél még jobban szerette a friss orvosi ujságokat; szivesebben olvasta ezek tudós közleményeit, mint a bellétrisztikus dolgozatokat. Számon tartotta, várta, mikor érkeznek és bár férje egyszer megtiltotta neki, felbontotta mindegyiket és hamarabb elolvasta, mint az. Természetesen, e lapokban is a nőgyógyászati munkákat kereste első sorban.

      Junius első vasárnapján, valamelyik orvosi hetilapban egy hosszu és érdekes ilyen közleményre talált. Gépiesen elolvasta a czikket, de nem értette meg. Pedig nagyon szerette volna ha megérti, mert épp annak a népszerü professzornak a neve volt aláirva, a ki a szegény Ágnest «gyógyitotta» utolsó napján.

      Elolvasta még egyszer a czikket és megdöbbenve látta, hogy a leirt «érdekes» eset nem lehet másé, csak boldogult testvéreé. Ugyan a név, sőt a kezdőbetü is tökéletesen el volt hagyva, de a beteg alakja, az időpont, a városrész, a jelenvolt orvosok nevei: tökéletesen egyeztek. Félreismerhetlenül az volt, nem nem lehetett más, ez bizonyosság.

      Ujra elolvasta a dolgozatot és csak e harmadszori olvasás alkalmával látta meg annak e pár, dült betüvel nyomtatott sorát:

      «egy kollegám narkotikus szerrel való különös ismeretlen módu mérgezés esetét sem látta kizártnak, de e tünetek annyira összeesnek a szivmüködés elgyengülésének tüneteivel, hogy vélelmét ő maga sem tartotta megállhatónak és rátért az én álláspontomra, mely…»

      Mari megállapodott ezeknél a mondatoknál. Elolvasta azokat ujra, meg ujra. Végre nem értett belőlük mit sem. Feje mintha egészen üres lett volna, csak egy szó keringett, izzott benne:

      «Mérgezés!»

      Bizonyosnak tartotta, a mit «az egy kolléga» vélelmezett, de visszavont. Mérgezés történt. Testvérét megölték. Megérezte, megálmodta ő ezt.

      «Mérgezés!» forrott, kerengett, tüzelt agyában a szó.

      Megölték! De ki?

      Maga a tény, hogy testvérét megölték, legelsőbb is ez foglalkoztatta. Nem okoskodott azon, hogy csakugyan igy volt-e, hitt benne törhetetlenül.

      – Megölték, megölték! – kiáltott föl lelkében hangtalanul, a mig testének minden atomját át-, meg átjárta a legfagyasztóbb borzalom.

      Szeretett СКАЧАТЬ