Edes Anna. Kosztolanyi Dezso
Чтение книги онлайн.

Читать онлайн книгу Edes Anna - Kosztolanyi Dezso страница 5

Название: Edes Anna

Автор: Kosztolanyi Dezso

Издательство: Public Domain

Жанр: Зарубежная классика

Серия:

isbn:

isbn:

СКАЧАТЬ dunyháit, elcsent belőlük közel három kiló lúdtollat. A parasztok, mint Varga Örzsi, dolgoztak, de befőtteket, fűszereket küldözgettek haza. Aztán ettek. Jézus, hogy ettek. Fölzabálták volna az egész házat. Még takarítás közben se tették le kezükből a kenyeret. Igaz, néha akadt egy tűrhető is. Azt azonban az anyja nem engedte szolgálni, vagy a nénje bolondította meg, pár nap múlva elcsalta. A svábok? Azok tiszták de megbízhatatlanok. A tótok? Azok szorgalmasak, de buják. Karolin egyszerre két szeretőt tartott, egy gyalogos őrvezetőt s egy már nem fiatal, ismert novellaírót, akit nyaralásból hazajövet szalonjuk díványán találtak.

      Ki tudja, mi lakozik bennük? Például a Lidi, az a rút Lidi, az a kis pesztonka, feje búbján azzal a kackiás kóckonttyal. Senki se hitte volna. Csúnya volt, mint az éjszaka. Egy reggel mégis a konyha vértől iszamós madracán feküdt, a vérveszteségtől elalélva, hamuszín arccal, már csuklott, mikor a mentők utolsó pillanatban elszállították. Tiltott műtétet hajtatott végre magán. Összeállt az mindenkivel. Ha borért, sörért szalasztották, a kapualjban ölelkezett. Ő volt a krisztinai boltosinasok démona.

      Aki nem szajhálkodott, az rengeteg kárt okozott, összetörte a mosdót, vasalás közben kiégette ingjeit, reggeltől estig kornyikált, a Horváth kertben kószált, színházi lapokat olvasott, ábrándozott, eszményi szerelemre gyulladt a budai színkör tenoristája iránt. Ez pletykált, az válogatott, nem evett főzeléket, süteményt, pecsenyét akart, mint ők, folyton a régi helyéről beszélt, ahol a reggelihez is császárhúst kapott. Igen, a Mennyei Margit is ilyen díszes firma volt. Csak az ujja hegyével érintette a tárgyakat, mintha attól félne, hogy bepiszkítja magát, de azért piszkos volt a lelkem, szerette a mocskot, mindig ujjnyi vastag por hevert a bútorokon, poharai ragadtak, kést, villát zsírosan dobta a fiókba. Szerencsére nem sokáig boldogította. Csakhogy mások is hamar elmentek, meg se melegedett a helyük, fél évnél tovább senki se maradt. Ökrös Mihályné csak két óráig. Inkább duplán visszaadta a foglalót. Kísérletezett pedig mindenkivel. Kivett az árvaházból egy leányt, hogy fölnevelje. Hanem az szemtelenkedett csak igazán. Három hónapig se bírta ki vele. Hálát adott az Istennek, amikor botrányos jelenetek után megszabadult tőle. És a Mari és a Viktor és az Ilona, a Tulipán Ilona és az Emma, a Zakariás Emma és a Böske, a Rózsás Böske?

      Azon töprengett, melyik is az a Rózsás Böske. Nőket látott maga előtt, szőkéket és barnákat, soványakat és kövéreket, akik húszéves házassága alatt megfordultak házában. Már összetévesztette egyiket a másikkal. Egy fejet lelt, ehhez a törzset kereste, egy törzshöz viszont a fej hiányzott. Kutakodott ebben a furcsa lomtárban. Aztán összecsapta az egészet. Hiába tartott szemlét, nem sok vigasztalót talált, egyetlen valamirevaló cselédjére sem emlékezett. Mindegyik rászedte, visszaélt bizalmával, s neki újra kellett kezdenie a kilincselést, a hajszát egy új lány után, mintha valami istenátka volna rajta. Körülbelül igazat kellett adnia az urának. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

      Végül mégis az utolsón pihent meg. Katicán, ezt utálta a legjobban, mert mindig az ittlevőket utálta legjobban, akik jelenlétükkel állandóan éreztették siralmas nyomorúságát.

      Az ura még mindig sétált a szobában, a tisztviselők holnapi gyűléséről értekezett, akik az új politikai helyzetre való tekintettel állást foglalnak.

      Vizyné mintegy mindentől távol gubbasztott. Arca elsötétedett.

      De vonásai egyszerre kisimultak. Valami fény sugárzott arcáról, mintha belülről átvilágítanák egy kis gégeorvosi villamoslámpással.

      Így szólt:

      – Volna egy új lány.

      – Nagyszerű – vetette oda Vizy.

      – Nagyszerű – gúnyolta az asszony. – Ide se figyelsz.

      – Dehogynem. Ki ajánlotta?

      – Ficsor.

      – És mikor áll be?

      – Egyelőre helyben van.

      – Hol?

      – Itt, nem messze. Az Árok utcában.

      – Kinél?

      – Valami Bartoséknál.

      – Ki az a Bartos? – tünődött Vizy. – Bartos, Bartos, várj csak – s csodálkozva jelentette ki: – Nem ismerem.

      – Hát hogy ismernéd? – tört ki Vizyné, aki ma nem bírta el az ura katuska-modorát. – Mért akarsz te mindenkit ismerni? Különös vagy.

      – És mi a foglalkozása ennek a Barteknek?

      – Először is: Bartosnak – javította ki az asszony. – Bartos: szemlész. Különben fogalmam sincs, hogy micsoda az a szemlész.

      – A finánc. Pénzügyőr. Aki egy pénzügyi csoportot vezet. Vidékre küldik ki.

      – Igen, ez is folyton úton van. Özvegyember. Két gyerekkel.

      – És a lány? Derék, jóravaló, szorgalmatos lány?

      – Tudom is én. Annyira tudom, mint te. Ficsor azt állítja, hogy kitűnő.

      – Akkor mondj föl Katicának.

      – Hogy megint magamra maradjak? Köszönöm.

      – Hát akkor ne mondj föl Katicának.

      – Ficsor – szólt az asszony keményen – egyelőre csak annyit közölt, hogy esetleg meg lehetne szerezni. Esetleg – hangsúlyozta. El kell csalni. Nem olyan könnyen megy az manapság. Aztán ki tudja, lehet, hogy rosszabbat vásárolok be.

      Vizy unta a vitát, mely körbe forgott, de ő se bírt kilábolni belőle.

      – Miért nem veszel mást? Neked már többen ajánlottak cselédet.

      – Kicsoda?

      – A Moviszterné.

      – A Moviszterné hallgasson. Az csak sopánkodni tud. “Jaj, de sajnállak, édesem, hogy mindig ilyen lányokkal vesződöl, várj, majd én küldök neked egyet.” Két éve hiteget így. Annak csak a színházakon jár az esze. A főpróbákon. Meg az Ady-matinékon.

      – És a Drumáné?

      – Az, tudod, irígy. Boldog, hogy ilyen bajban vagyok. Lejön ide, gyönyörködni a Katicában. Ő persze könnyen beszél. Az ő Stefije, ha bolond is, mindent elvégez. Még a gyereket is dajkálja. Moviszterék Etelje húsz éve szolgál a doktornál, annál a beteg embernél, a rendelőjében is segít. Az asszony soha sincs otthon. Fele annyi bért ad, mint én a Katicának. A koszt se jobb, mint nálunk. De hát marad. Isten tudja, miért. Szerencse kell hozzá. Ehhez is szerencse kell. Mint mindenhez. Némely embernek van szerencséje. Nekünk nincs. Nem tudom, mit vétettünk. Eh – sóhajtott, s lassan szedegette ki hajából teknősbéka-hajtűit – az ember csak eszi a mérget, fizeti azt a tenger bért, folyton vesződik. Nem érdemes élni.

      Vizy is elkomorult. Azt indítványozta, hogy feküdjenek le.

      Tízre СКАЧАТЬ