Edes Anna. Kosztolanyi Dezso

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ a vörösök kommunizálták. Ez a ház itt a Mozdony utca tőszomszédságában különben is szemet szúrt a Lenin-fiúknak. Druma Szilárdot túsznak vitték, s két hónapig ült a gyűjtőfogházban, az öreg Moviszternek, a klerikális orvosnak folyton kellemetlenkedtek, Vizyéknél először akkor jártak, amikor feleségét letartóztatták. Felesége egy asztalkendőt rázott ki az erkélyen, azzal vádolták, hogy jeleket adott az ellenforradalmároknak. El is hurcolták a parlamentbe, csak éjfélkor engedték haza, testben-lélekben megtörve. Másnap reggel feljött hozzájuk egy fiatal politikai megbízott, aki nádpálcáját bőrlábszár védőjéből kihúzva hetykén csapkodott a lakásban, elrekvirálta tőlük két szobájukat, az ebédlőt, melyben most ültek, s a mellette lévő szalont. Szerencsére előbb megbuktak, mintsem lakókat küldhettek volna.

      De mindennél jobban fájt az, hogy a minisztériumban tétlenségre kárhoztatták. Féktelen politikai becsvágy lakozott benne, s ez táp híján zakatolt, mint az üres malom. E boldogtalan hónapokban csak tengett-lengett. Mogorva, bizalmatlan hivatalnokember volt, annak előtte soha semmibe se avatta feleségét. Most megeredt a szava. A hosszú sétákon a budai hegyekben, vagy itt, míg várták a rettenetes látogatókat, neki tartott szabadelőadásokat politikai “plattformjairól” meg azokról a tacskókról, akikkel megnyomorították a minisztériumot.

      Efölött nem volt oly könnyű napirendre térni. Amint megitta teáját, le-föl járkált, az ellenforradalmi eseményekről beszélt, melyek egyszerre megnyugtató, történelmi veretet kaptak.

      – Emlékszel – kérdezgette folytonosan —, emlékszel?

      Ismerőseit emlegette, akiket fölakasztottak, a hivatalnokot, aki röpcédulákat osztogatott a templomokban, s ezért a parlament előtti téren kivégezték, a ludovikásokat, a hős ludovikásokat, akiket ezek a sehonnaiak ellenforradalmi “süvölvények”-nek csúfoltak.

      – Hát a monitorok. Amikor felrohantak a Dunán sötét füstbokrétával. Épp borotválkoztam. Azt hittük, hogy a kommunisták lövöldöznek. Tatárékhoz szaladtunk föl, a padlásablakból néztük. A Duna-parton úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák. Akkor ölték meg szegény Berendet, a híres gyermekorvost.

      Várt kicsit, majd folytatta:

      – Az úrnapi körmenet az más volt. Valami szemüveges szovjet-alak kerékpáron nekihajtott az Oltári Szentségnek, szidalmazta – azt mondják – le is köpte. Egy pillanat alatt földre teperték, a kapu alá vitték, addig verték ököllel, botokkal, míg ki nem adta páráját. Állítólag egy pincér ütötte agyon.

      De a legizgalmasabb, mindennek a megindítója mégis a krisztinai forradalom volt. Ezt mind a ketten színről színre láthatták.

      – Te már akkor érkeztél, mikor a teherautóról leszálltak a fekete, göndör terroristák, és sortüzet adtak a templomra. A tömeg sivalkodva menekült az elemi iskolába, ott vöröskatonákat soroztak. Nem láttad azonban az elejét. Én ott voltam. Úgy kezdődött, kérlek, hogy zsebkendőket lobogtattak. Az egész Krisztina tér fehérlett. Megálltak a villamosok, mindenki levette kalapját, a Himnuszt énekelték. Sohase felejtem el. A vörös zászlót leszakították, elégették. Valami szőke színésznő gyújtotta meg a Mária gyógyszertár előtt. Aztán együtt rohantunk haza. Szürke, szeles nyári nap volt. Előttünk egy kislány szaladt, kezében az elefántcsont fedelű imakönyvvel. Szegény, a mi házunk előtt rogyott össze. Nem bírta tovább az izgalmat. Sokáig hevert a járdánkon, mint egy darab fa. Nem tudott magáról semmit. Te hoztál neki egy pohár vizet. Emlékszel?

      Már az is gyönyörűség volt, hogy erről ily nyíltan, ily hangosan lehetett beszélni. Vizy azonban nem kapott választ. Felesége csak bámult a semmibe, tágra nyílt, érdekes-szürke szemével.

      Hosszú szünet után szólalt meg:

      – Holnap megint álmos lesz.

      – Kicsoda?

      – A Katica. Megint kilencig döglik majd.

      – Vagy úgy – szólt Vizy, mert ő még mindig künn járt a tömegben, ahol a történelem erjed, s a sors vaskockái zuhognak. – Mért engedted el? Miért nem vagy hozzá kissé erélyesebb?

      – Merek is. Itthagy – mohón ragadta meg a szót. – Csak láttad volna, milyen gyilkos szemeket meresztett múltkor, mikor arra céloztam, hogy talán mégse menjen el minden este.

      Vizyné váratlanul fölugrott, Katica hangját utánozva sápítozott:

      – “Ha tetszik, akár vissza se jöhetek.” Ezt mondta a pimasz. Aztán kilibegett az ajtón – és most mutatta – így – és utánozta Katica járását is.

      Az ura egy pillanatig döbbenten nézte feleségét, aki végigtáncolt a szobán, s dühében játszott, mint valami különös színésznő valami különös színpadon.

      Megszánta őt, s hogy mondjon valamit:

      – És te mit tettél?

      – Mit? Azt, mint mindig. Nyeltem. Szerettem volna belerúgni abba a vastag…

      – Hát bizony, ezek ilyenek.

      – Csak zabálnak – kesergett az asszony. – Két pofára. Meg katonáznak. De ez – s az urához hajolt és suttogott —, ez kérlek, beteg is.

      – Mi baja?

      – Az – mondta Vizyné jelentősen. – Az a baja – s ránézett, rémülten.

      – Nem látszik rajta.

      – Láttam a fehérneműjén.

      – Hiszen kövér.

      – Attól olyan dagadt. A lába, az a puffadt lábikrája. Undorító. Aztán a bátyja is idejár, az a vad bátyja, a mozdonyvezető. Félelmetes. Valóságos kocsma a házunk. Az ember fél a tulajdon otthonában. Fizetett ellenség. Jaj, csak már ne látnám azt a ronda, szőke pofáját. Megváltás lenne.

      – És a többiek? – kérdezte Vizy szórakozottan. – Hagyd el: a többiek se különbek.

      Vizyné nagy lélegzetet vett, tiltakozni akart, de egyelőre inkább magába fojtotta felháborodását.

      Soha, amióta az eszét tudta, nem látott ilyen komisz dögöt. Ez olyan volt, mint a lajhár, és szemtelen és erkölcstelen és közönyös, főképp közönyös. Úgy járt a lakásban, mintha az övé volna, és semmi köze se volna azokhoz, akik itt élnek. Ha reggelente megkérdezte tőle, hogy mit főznek, pimaszul elbiggyesztette száját, csak ennyit felelt: “nekem ugyan mindegy”. Ki hallott ilyet? Ácsorogni sohasem akart. Viatorisznál, a fűszeresnél őneki magának kellett sorba állnia a többi koszos cseléddel, órákig strázsálni tizenöt deka zsírért, míg lába le nem rogyott a fáradtságtól. Katica addig mulatni ment a babájával, azzal az undok, tetovált karú hajóslegénnyel, a Hack Lajossal, aki annyi pénzt költött rá, nem tudni honnan. Pedig beszélt vele szépen is, pirongatta, feddette, parancsolt is neki. Minden hiába. A szó egyik fülén be, a másikon ki. Törődött is azzal, hogy olyan gyönge, hogy a batyuzásban tíz kilót soványodott, bánta is ez, hagyta őt dolgozni, szaladgálni, padlót vikszelni, a gyalázatos.

      Hát a többi.

СКАЧАТЬ