Átváltozva . Морган Райс

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ style="font-size:15px;">      “Az egy hegedű?”

      A lány a hangszer felé bólintott. A fiú a közelében tartotta, egyik keze a tokon pihent, mintha attól tartott volna, hogy valaki ellopja.

      “Ez tulajdonképpen egy brácsa. Csak egy kicsit nagyobb, de teljesen eltérő a hangzása. Sokkal teltebb.”

      A lány sosem látott brácsát, és remélte, hogy a fiú kiteszi az asztalra, hogy megmutassa neki. De a fiú meg sem mozdult és lány nem akarta kérlelni. Még minding a tokon tartotta a kezét, úgy védelmezte, mintha valami nagyon személyes dolog lenne.

      “Sokat gyakorolsz?”

      Jonah felvonta a vállát. “Néhány órát egy nap,” felelte.

      “Néhány órát!? Te nagyszerű lehetsz!”

      A fiú ismét vállat vont. “Jól megy, azt hiszen. Sok brácsás van, aki sokkal jobb, mint én. De remélem, ezzel is jutok valamire.”

      “Én mindig is zongorázni akartam volna,” mondta Caitlin.

      “És miért nem zongorázol?”

      A lány éppen azt akarta mondani, hogy soha nem volt zongorája, de nem tette. Helyette vállat vont és lenézett az ételére.

      “Nem kell, hogy a saját zongorád legyen,” mondta Jonah.

      A lány felnézett és megriadt, hogy a fiú a gondolataiban olvas.

      “Van egy próbaterem ebben az iskolában. Annyi minden rossz itt, de legalább van valami jó is. Ingyen adnak leckéket. Csak jelentkezned kell.”

      Caitlin szeme tágra nyílt.

      “Igazán?”

      “A jelentkezési lap ott van a zeneteremnél. Keresd Mrs.Lennoxot. Mondd, hogy a barátom vagy.”

      Barát. Caitlinnak tetszett ez a szó. Érezte, hogy a boldogság utat tör a bensőjében.

      Szélesen elmosolyodott. Tekintetük egy pillanatra ismét összetalálkozott. Belebámult a ragyogó, zöld szemekbe, és égett a vágytól, hogy millió kérdést tegyen fel. Van barátnőd? Miért vagy hozzám ilyen kedves? Tényleg kedvelsz engem?

      De inkább a nyelvét elharapva nem szólt egy szót sem. Bár attól is félt, hogy az együttöltött idő elrohan, ezért lázasan gondolkodott, hogy mit kérdezzen, ami tovább nyújtja a beszélgetésüket. Próbált kigondolni valamit, ami biztosítaná, hogy újra láthassa őt. De csak zavarba jött és leblokkolt.

      Mire végre szólásra nyitotta a száját, a csengő megszólalt.

      A teremben kitört a ricsaj és a jövés-menés. Jonah felállt és megragadta a brácsáját.

      “Elkések,” mondta, és összeszedte a tálcáját.

      A fiú a lány tálcája fölé hajolt. “Elvihetem a tiedet is?”

      Caitlin lenézett, és rájött, hogy elfelejtkezett róla, és megrázta a fejét.

      “Rendben,” mondta a fiú.

      Ott állt félénken, és nem tudta mit mondjon.

      “Nos, akkor szia”

      “Szia,” válaszolta a lány esetlenül, a hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

      *

      Az első iskolanapja véget ért, és Caitlin kilépett az épületből a napos, márciusi délutánba.

      Habár egy erős szél fújt, ő már nem érzett hideget. Jóllehet, minden gyerek rikoltozott, ahogy elhaladtak mellette, de többé nem zavarta a lárma. Élőnek érezte magát és szabadnak. A nap többi része gyorsan eltelt, még az új tanárai nevére sem emlékezett.

      Nem tudta megállni, hogy ne gondoljon Jonah-ra.

      Azon tűnődött, hogy mennyire ostobán viselkedett az étkezőben. Micsoda baklövés volt, hogy alig kérdezett tőle valamit. Csak az arról a hülye brácsáról tudta őt kérdezni. Azt kellett volna kérdeznie, hogy merre él, hová valósi, vagy hová jelentkezett főiskolára.

      De leginkább, hogy van-e barátnője. Egy ilyen fiú kell, hogy randizgasson valakivel.

      Egy pillanatra egy csinos, jól öltözött spanyol lány keltette fel Caitlin érdeklődését. Végignézett rajta, ahogy elvonult és magát képzelte a helyébe.

      Caitlin ráfordult a 134. utcára, és egy másodpercre elfelejtette, hogy merre jár. Még soha nem jött hazafelé az iskolából, és nem emlékezett, hogy merre van az új otthona. Ott állt a sarkon, összezavarodva. Egy felhő takarta el a napot és erős szél támadt, hirtelen újra érezte a hideget.

      “Hé, barátocskám!”

      Caitlin megfordult, és észrevette, hogy egy mocskos, sarki bódé előtt áll. Négy piszkos férfi ült előtte műanyag székeken, láthatóan fittyet hányva a hidegre, és vigyorogtak, mintha ő lenne a következő fogás.

      “Gyere ide át, kislány!” Kiáltotta egy másik.

      Emlékezett már.

      A 132. utca. Az lesz az.

      Gyorsan megfordult, és élénk ütemben elsétált a másik keresztutcáig. Néha hátranézett a válla felett, hogy lássa, vajon követik-e azok az emberek. Szerencsére nem követték.

      A hideg szél csípte az arcát és egészen felébresztette, ahogy kezdett visszarázódni az új környék rideg valóságába. Ahogy körbenézett az elhagyott autókon, az összefirkált falakon, a szögesdróton, és hogy rácsok vannak minden ablakon, hirtelen nagyon egyedül érezte magát. És nagyon félt.

      Még három háztömb volt a lakásig, de mintha nagyon messze lenne. Azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette egy barátja – lehetőleg Jonah – és belegondolt, hogy egyedül kell megtennie ezt az utat minden áldott nap. Újra mérges volt az anyjára. Hogyan tudja őt állandóan új helyekre költöztetni, amelyeket mindig megutált. Mikor lesz vége ennek valahára?

      Üvegcsörömpölést hallott.

      Caitlin szíve gyorsabban vert, ahogy meglátta a mozgolódást balra, az utca másik oldalán. Gyorsan sétált és megpróbálta leszegni a fejét, de ahogy közelebb ért, egy ordítást hallott és groteszk nevetést, és nem tudta nem észrevenni, mi folyik ott.

      Négy nagydarab kamasz – úgy 18 vagy 19 évesek lehettek – állt egy másik gyerek fölött. Kettő közülük lefogta a karját, míg egy harmadik odalépett és gyomron ütötte, a negyedik pedig a fejét ütlegelte. A srác – talán 17 éves, magas, vékony volt és védtelen – a földre esett. Két fiú odament és arcon rúgta.

      Caitlin, akarata ellenére megállt és rájuk meredt. Elszörnyedt. Ilyet még СКАЧАТЬ