Átváltozva . Морган Райс

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ őriznie a középiskola bejáratát. Ezzel csak a félelemérzete nőtt. Sokkal rosszabb lett, amikor felnézett, és látta, hogy egy olyan biztonsági fémdetektoros kapun kell majd áthaladnia, amilyeneket a reptereken használnak.

      Még négy másik fegyveres rendőr állt az érzékelők két oldalán, valamint további két biztonsági őr.

      “ÜRÍTSD KI ZSEBEIDET!” Hallotta egy őr utasítását.

      Caitlin látta, ahogy a többi gyerek megtölti a kis műanyag tartókat a zsebük tartalmával. Gyorsan ugyanezt tette; behelyezte ipodját, pénztárcáját, kulcsait.

      Átballagott az érzékelőn, és a riasztó felsikoltott.

      “TE!” Bökött felé az őr. “Gyere ki oldalra!”

      Hát persze.

      Minden gyerek bámulta, ahogy felemeltetik a karját, és az őr kézi szkennerrel átvizsgálja a testét.

      “Viselsz bármilyen ékszert?”

      Caitlin először a csuklójára gondolt, majd a nyakára és hirtelen feleszmélt. A keresztje.

      “Vedd le,” csattant az őr szava.

      A nyakláncot a nagymamája adta neki még mielőtt elment, egy kicsi ezüst kereszt, belevésve egy latin írás, amelyet soha nem fordított le. A nagymamája azt mondta, hogy ő is a nagyanyjától kapta. Caitlin nem volt vallásos, és nem is igazán értette ezt az egészet, de tudta, hogy a kereszt több száz éves és messze a legértékesebb dolog volt, amit birtokolt.

      Caitlin kiemelte a pólójából és feltartotta, de nem vette le.

      “Inkább nem.” válaszolta a lány.

      Az őr rámeredt, hidegen, mint a jég.

      Hirtelen, felfordulás tört ki. Egy kiabálás volt, amint egy rendőr megragadott egy magas, vékony srácot és nekilökte a falnak, és egy kis kést távolított el a zsebéből.

      Az őr elment, hogy segítsen a társának, és Caitlin megragadta az alkalmat, hogy belecsusszanjon a folyosón hömpölygő tömegbe.

      Isten hozott a New York-i középiskolában, gondolta Caitlin. Nagyszerű.

      Legszívesebben már számolta volna a napokat a diploma megszerzéséig.

      *

      A folyosók szélesebbek voltak, mint amiket valaha látott. El sem tudta képzelni, hogy valamikor ezek meg tudnak telni, most mégis zsúfolásig voltak tele diákokkal. Caitlin biztosra vette, hogy sok ezernyi gyerek van ezeken a folyosókon, mert az arcok tengere a végtelenségig húzódott. A zaj ezeken a folyosókon még rosszabb volt, a hangok sűrűsödve pattantak vissza a falakról. Be akarta fogni a füleit. De még egy tenyérnyi hely sem volt, hogy felemelje a karjait. Úgy érezte, klausztrofóbiás.

      A csengő megszólalt, és a ricsaj csak nagyobb lett.

      Máris elkésett.

      Végignézett a tanulókártyáján és észrevette a tanterem számát a távolban. Megpróbált átvágni a testek tengerén, de nem jutott sokkal előbbre. Végül, több próbálkozás után rájött, hogy csak egy kicsit kell agresszívebb lenni. Elkezdett tolakodni és visszakönyökölni. Egyszerre mindig csak egyvalakin, de lassan átjutott a széles folyosón és megnyomta a nehéz ajtót, hogy benyisson az osztályterembe.

      Felkészült mindenféle tekintetre, hogy mint ő, az új lány, késve érkezett az órára. Elképzelte, ahogy a tanár megszidja őt, amiért megtöri az óra csendjét. De meg volt döbbenve, amikor felfedezte, hogy egyáltalán nem ez volt a helyzet. A terem – noha 30 gyerekre volt tervezve, de legalább 50-en voltak – tele volt. Néhány gyerek a helyén ült, mások a padsorok közt mászkáltak, kiabálva és egymásra ordítva. Kész káosz volt.

      A csengő öt teljes perccel ezelőtt szólt, de a tanár – rendezetlenül, gyűrött öltönyt viselve – még el sem kezdte az órát. Ott ült a lábát az asztalra téve, újságot olvasva, és tulajdonképpen figyelmen kívül hagyva mindenkit.

      Caitlin odament hozzá és elhelyezte az új azonosító kártyáját az asztalra. Ott állt és várt, hogy a tanár felnézzen rá, de nem tette.

      Caitlin végül megköszörülte a torkát és megszólalt.

      “Elnézést.”

      A tanár vonakodva bár, de leengedte az újságját.

      “Caitlin Paine vagyok. Én vagyok az új diák. Az hiszem, ezt önnek kell odaadnom”

      “Én csak egy helyettes tanár vagyok,” válaszolta a tanár, és felemelte az újságját, megszakítva a beszélgetést.

      Caitlin ott állt összezavarodva.

      “Szóval, nem nézi meg?”

      “A tanárod hétfőn jön vissza,” mondta a helyettes tanár hűvösen. “Majd ő foglalkozik vele.”

      Caitlin észrevette, hogy beszélgetés befejeződött, és visszavette az igazolványát.

      Megfordult az osztály felé. A zűrzavar nem csendesedett. Bárcsak valaki a segítségére sietetne…de legalább nem volt feltűnő. Úgy tűnt, senki sem törődik vele vagy, hogy észrevették volna egyáltalán.

      Ugyanakkor, az is zavaró volt a teli teremben, hogy nem volt egyetlen hely sem ahova leülhetett volna.

      Összeszedte magát és – megragadva a naplóját – csak úgy próbaképpen végigsétált az egyik padsoron, meghátrálva néhányszor, amikor éppen átsétált az egymásra ordítozó rendetlenkedők között. Ahogy elért a hátsó sorba, végre átlátta az egész termet.

      Nincs egyetlen egy szabad ülőhely sem.

      Ahogy ott állt, úgy érezte magát, mint egy idióta, és érezte, hogy néhány gyerek felfigyelt rá. Nem tudta mit csináljon. Márpedig ő biztosan nem fog ott állni az óra végéig, és a helyettesítő tanár sem akar törődni vele. Megint megfordult és körülnézett, tehetetlenül keresgélt.

      Nevetést hallott néhány padsorral odébb, és most biztosra vette, hogy rajta nevetnek. Nem úgy volt öltözve, mint a többiek, és nem úgy nézett ki, mint ők. Az arca kipirult, ahogy egyre jobban zavarban érezte magát. Épp amikor már arra is kész volt, hogy kisétáljon az osztályból, – de talán még az iskolából is – egy hangot hallott.

      “Ide”

      Megfordult.

      Az utolsó sorban, az ablak mellett, egy magas fiú állt az asztala mögött.

      “Ülj le,” mondta. “kérlek.”

      A terem egy kicsit elcsendesedett, ahogy néhányan várták, hogy vajon mit reagál rá.

      Caitlin odasétált СКАЧАТЬ