Szeretve . Морган Райс

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ is ő. Persze, ezt még magának is fel kell dolgoznia. Ugyanis többé már abban sem volt biztos, hogy meg tudja válaszolni a kérdéseket önmagának.

      *

      Az élet normális volt – egészen a múlt hétig. Már éppen kezdtem megkedvelni Oakville-t. Aztán anya egyszer csak elénk állt, és bejelentette, hogy elköltözünk. Már megint. Az élet teljesen a feje tetejére állt, mint már annyiszor.

      Ezúttal rosszabb volt. Ez nem egy másik külváros volt. Hanem New York. Egy városi középiskola a beton dzsungelben. És egy veszélyes környéken.

      Sam is dühös volt. Az beszéltük, hogy nem megyünk vele, hanem lelépünk. De az igazság az volt, hogy nem volt hova mennünk.

      Így hát együtt maradtunk. Titokban mindketten megfogadtuk, hogy ha nem tetszik, lelépünk. Keresünk valamit. Bárhol. Talán még apát is megpróbáljuk újra lenyomozni, bár mindketten tudtuk, hogy ez nem fog megtörténni.

      És akkor történt minden. És olyan gyorsan. A testem megváltozott. Átváltozott. Még mindig nem tudom, hogy mi történt, vagy mivé lettem. De tudom, hogy többé már nem vagyok ugyanaz az ember.

      Emlékszem arra a végzetes éjszakára, amikor mindez elkezdődött. A Carnegie Hallban. A randevúm Jonah-val. És akkor … a szünetben. Táplálkoztam? Megöltem valakit? Még mindig nem emlékszem. Csak azt tudom, amit nekem mondtak. Tudom, hogy tettem valamit az éjjel, de az egész elmosódott az elmémben. Bármit is csináltam, még mindig nem tudtam kiheverni, amit elkövettem. Soha nem akartam bántani senkit.

      A következő napon éreztem a változást magamon. Határozottan erősebb és gyorsabb lettem, és érzékenyebb lettem a fényre. Éreztem dolgokat is. Az állatok furcsán viselkedtek körülöttem, és éreztem, hogy magam is furcsán viselkedek körülöttük.

      És ott volt anya. Azt mondta, hogy ő nem az igazi anyám; aztán a vámpírok megölték, azok, akik engem is üldöztek. Sosem akartam volna, hogy ez történjen vele. Még mindig úgy érzem, hogy az én hibám. De ahogy minden mással, ezzel sem tudtam mit kezdeni. Csak arra tudtam figyelni, ami előttem volt, amit kezelni tudtam.

      És ott volt az, amikor elkaptak. Azok a rémisztő vámpírok. És aztán a megmenekülésem. Caleb. Biztos vagyok benne, hogy nélküle már megöltek volna. Vagy még rosszabb.

      Caleb klánja. A népe. Annyira más. De vámpírok, úgyhogy mindegy. Területi törekvések. Féltékenység. Gyanúsítás. Kivetettek engemet maguk közül, és Calebnek sem adtak sok választási lehetőséget.

      De ő döntött. Mindennek ellenére engem választott. Aztán újra megmentett. Mindent kockára tett értem. Ezért kedvelem őt. Jobban, mint azt valaha is gondolná.

      Viszonoznom kell neki a segítséget. Azt hiszi, én vagyok az Egyetlen, valamiféle vámpír messiás, vagy micsoda. Meg van róla győződve, hogy én fogom őt elvezetni valamilyen elveszett kardhoz, ami megállítja a vámpírháborút, és mindenkit megment. Én, személy szerint nem hiszem. A saját népe sem hiszi el. De tudom, hogy csak ennyije maradt, és most ez jelenti a világot a számára. Mindent kockára tett értem, ezért az a legkevesebb, hogy megteszem, amit csak lehet. Számomra ez még csak nem is a kardról szól. Csak nem akarom, hogy elmenni lássam.

      Így hát megteszem, amit csak tudok. Egyébként, mindig is meg akartam találni az apámat. Tudni akarom, hogy ki is ő valójában. Ki vagyok én valójában. Még ha tényleg félig vámpír, félig ember, vagy akármi is vagyok. Szükségem van a válaszokra. Ha mást nem is, de azt tudnom kell, hogy mivé válok…

      *

      – Caitlin?

      Kábultan nézett fel Calebre, aki a kezét gyengéden a lány vállára helyezve állt felette. Mosolygott.

      – Azt hiszem, elaludtál – mondta.

      Caitlin körülnézett, majd látva a nyitott naplóját az ölében, gyorsan összecsapta azt. Érezte, hogy elpirul. Remélte, hogy Caleb nem olvasott bele a naplójába. Főleg, hogy nem olvasott a vele kapcsolatos érzéseiről.

      Felült, és megdörgölte a szemét. Még mindig éjszaka volt, és a tűz még égett, bár leginkább már csak parázslott. Caleb szintén csak most ébredhetett fel. Azon tűnődött, hogy milyen sokáig aludhatott.

      – Sajnálom – mondta. – Már napok óta nem aludtam.

      Caleb újra elmosolyodott. Odament a tűzhöz, és rádobott még néhány fát. A hasábok ropogtak és sziszegtek, ahogy a tűz feléledt. Caitlin érezte, ahogy a meleg újra eléri a lábát.

      Ahogy Caleb ott állt a tüzet bámulva, mosolya lassan elhalványult, mintha elveszne a gondolataiban. Miközben belenézett a lángokba, az arcát megvilágította a meleg fény, amitől még vonzóbb volt. Nagy, világosbarna szeme tágra nyílt, és ahogy a lány nézte, a szeme színe világoszöldre változott.

      Caitlin kihúzta magát ültében. Megint kortyolt a vörösborból, s az ital jólesően felmelegítette. Jó ideje nem evett, ezért az alkohol egyből a fejébe szállt. Látta, hogy a másik műanyag pohár is ott van, és eszébe jutott a jó modor.

      – Önthetek egy kicsit? – kérdezte. – Vagyis, úgy értem, nem tudom, iszol-e… – tette hozzá egy kicsit idegesen.

      Caleb nevetett.

      – Igen, a vámpírok is isznak bort – mondta mosolyogva, és odament megfogni a poharat, amíg a lány töltött bele.

      Caitlin meglepődött. Nem a szavaktól, hanem a nevetéstől. Lágy volt, elegáns, és simán beleolvadt a szobába. Mint minden más, ez is titokzatos volt körülötte.

      Miközben a poharat a szájához emelte, a férfi szemébe nézett, remélve, hogy a férfi is belenéz az ő szemébe.

      Úgy tett.

      Aztán mindketten egyszerre fordították el tekintetüket. Caitlin érezte, hogy szíve gyorsabban ver.

      Caleb visszament a helyére, a szénabálára, hátradőlt, és a lányt nézte. Most úgy tűnt, hogy ő tanulmányozza őt. A lány ettől feszélyezve érezte magát.

      Önkéntelenül is végigszaladt a keze a ruháján, és azt kívánta, bárcsak volna rajta valami csinosabb holmi. Az elméje száguldott, megpróbálta felidézni, mi az, amit felvett. Valahol útközben – már nem tudott visszaemlékezni, hogy hol – megálltak egy-egy rövid ideig néhány városban, és valahol bement az egyetlen boltba – az Üdvhadsereg boltjába –, ami nyitva volt, és talált egy váltás ruhát.

      Rémülten nézett le a ruhájára, és alig ismerte fel önmagát. Egy szakadt, kopott farmert viselt, egy számára is túl nagy cipőt, és egy pulóvert a póló felett. Ezen felül, van egy borsólila kabátja, amiről egy gomb hiányzik, és szintén túl nagy rajta. De legalább meleg. És most éppen erre volt szüksége.

      Egy kicsit szégyellte a ruháját. Miért kell, hogy Caleb így lássa? Ilyen az ő szerencséje; első alkalommal találkozik egy férfivel, akit igazán kedvel, és még csak esélye sincs, hogy СКАЧАТЬ