A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ beszél többé, igaza volt. Főképp azon korban, midőn még álmunkban beszélgetünk s beszélgetve álmodozunk, nincs nagyobb gyönyör, mint midőn azt, mit úgyis tudunk s mi szívünket eltölti, kedves ajkakról hallhatjuk; s a két barátné e délután egész kiterjedésben élvezte azt.

      Etelkát s Vilmát a legszorosabb barátság köté egymáshoz. Miután Réty s a jegyző sokáig barátságban éltek, a két leány úgyszólván együtt neveltetett. Vilma a kastélyban tölté napjainak nagy részét, s Etelka mestereitől vele együtt tanult; az alispán leánya pedig eljárt a jegyző lakába, s kis barátnéjával együtt nyeré azon oktatásokat, melyeket Tengelyi a történet— s természettudományban, s Vándory a vallásban, kedves tanítványaiknak adtak; s habár később a szülék mindig távolabb álltak egymástól, s Vilma egy idő óta barátnéját nem látogathatá meg többé, szíveik nem változtak, s ők csak inkább ragaszkodtak egymáshoz. Ha városban, a nagy világ körében élnek, ez érzemény talán nem vált volna oly meleggé; legalább a ritka dolgok közé tartozik, hogy a két legszebb leány, a két legelmésebb férfi, vagy általán véve, hogy oly emberek, kik egymáshoz közel állnak, a nagy világban különös hajlamot érzenének egymáshoz. Falun, hol vetélkedésnek helye nincs, épp az ellenkezőt tapasztaljuk, a közelállók egymáshoz simulnak; s így e két leány is.

      Vilma, ki most lépe tizenhatodik évébe, soha Taksony megye határain túl nem lépett; csak annyit ismert a világból, mennyit barátnéjától, ki már huszadik évéhez közelge és pár telet a fővárosban töltött, hallott. Nagyban s kicsiben ő nem határozott semmit anélkül, hogy Etelkát kérdené, s ha Vándory néha mosolygva mondá, hogy Vilma csak akkor tud akarni, ha Etelkától reá engedelmet nyert, nagy részben igaza volt. Fiatal olvasóim, kiknek egy része, mert senkitől függni nem akar, bizonyosan inkább kész mindenre, mint hogy oly valamit tegyen, mi neki józan emberektől tanácsoltatik: ne gondolják azért, hogy azon gyönge teremtések egyike előtt állnak, kiknél jó— s rosszra egyiránt hiányzik az erő, s kiknek jellemök helyett csak körülményeiket említheti a leíró. Vilma azon lények közé tartozott, kik erősen szeretni s ugyanezért erősen bízni tudnak, s ha a világot nem ismerve határozataiban, inkább szívét, mint okokat követe, nagy kérdés, rosszalljuk-e vigyázatlanságát, vagy irigyeljük a boldogot? Botlunk valamennyien, de legkevesebbet, ki bátran halad előre; s ez nem az, ki útját maga keresi. Egyáltalában, ha eszünkbe jutna néha, mily nagy része úgynevezett meggyőződé-seinknek alapszik jóhiszemünkön — csakhogy, midőn egy közmondássá vált állításra építjük okoskodásunkat, nem mondhatjuk, kinek auktoritásán indulunk, nem néznénk le oly büszkén azokra, kik tekintélyeket követnek, s mint Vilma, csak addig akarnak, míg szívök magának vezetőt nem választott. Etelka teljes mértékben viszonzá ez érzeményt, s a két hölgy, ki mind helyzet— , mind jellemre nézve látszólag oly távol álla egymástól (a szelíd Vilma, kinek mindig támaszra vala szüksége, ki határtalan vonzalmában akarni megfeledkezett; s Etelka, kinek akaratát a kis háború, melyet gyermeksége óta mostohájával folytatott, megedzé): mindazon barátsággal ragaszkodtak egymáshoz, melyet érezni csak a gyenge hölgykebel képes, de mely épp mert annyival szebb s magasabb azon érzelemnél, melyet mi férfiak barátságnak nevezünk, nem is tarthat sokáig.

      — Hát nem láttad őt? — szólt Etelka, félretéve munkáját — bizony kár! nem adnám sokért, ha egyszer Violával találkozhatnám; minden, mit felőle hallok, érdekel. A szilaj bátorság, melyet még ellenei s maga Nyúzó sem tagad el tőle; az, hogy mostani életmódjához kényszeríttetett, s főképp a szeretet, mellyel neje s gyermekei iránt viseltetik, előttem e zsiványt érdekessé teszik.

      — Hogy beszélhetsz így? Isten tudja, miként szánom a szerencsétlent, de ösmeretsége után nem vágyódom. Te bátor vagy, én meghalnék félelmemben, hisz mondják, hogy embereket is ölt, szörnyűségeket beszélnek felőle.

      — Mese! Ember, ki úgy tud szeretni, mint Viola, nem lehet szörnyeteg. Mondj nekem egyet a teins táblabírák közül, kiket naponkint látunk, s kiket az egész világ felséges, jámbor embereknek tart — kiveszem atyádat — , ki hasonló körülmények közt nejéhez jőne, halálos veszélynek, sőt mi több, akasztófának kitenné magát, csak hogy beteg kedvesét lássa? Vilmám, ez szép, ez nagyszerű a zsiványban is; én így akarnék szerettetni bárki által, akkor boldognak érzeném magamat.

      — Ha ez kell — szóla Vilma, szinte letéve munkáját s barátnéja kezét megfogva — , nincs oly dolog a világon, melyet Kálmán érted ne tenne.

      — Kivévén, hogy kedvemért egyszer egy pohár borral kevesebbet igyék, mint közönségesen, vagy káromkodásával s azon szerencsétlen affektációval hagyjon fel, melyet utálok. Kálmán mindent tenne a világon, az egyen kívül, mit tőle kívánok, s ami éppen hatalmában áll.

      — Igazságtalan vagy, Kálmán tűzbe menne érted.

      — Igen, meg vagyok győződve, főképp ha egypár ember jelen van, ki bátorságát közhírré teheti. Kálmán bátor ember, tagadhatatlan, nem ismerek senkit, ki életét kisebb dolgokért kockáztatná; ő nem számol, s hol becsületről van szó, személyes java őt semminek tevése— vagy elhagyására bírni nem fogja. Igen, neki sok jó s nemes tulajdonai vannak, én megenge-dem mindezt, csak azt ne monda, hogy szeret.

      — Fel vagy gerjedve ellene, bizonyosan szelességében valami csínyt követett el, de azért...

      — Ő javíthatlan — szóla Etelka, felkelve helyéről — , képzeld csak, ismét lerészegedett!

      — Talán ismét csalódtál, mint minap, midőn hosszú harag után végre kisült, hogy Kálmán egész hét óta nem ivott egy pohár bort.

      — Először nem hiszem, hogy akkor csalódtam, s azt gondolom, hogy Ákos szegény húgát barátja kedveért kissé meghazudta; másodszor, ma csalódásról szó sem lehet, egész ebéd alatt mellette ültem. De ne szóljunk többé e kellemetlen tárgyról — tevé hozzá Etelka oly hangon, melyből mindenki láthatá, hogy e tárgy neki legalább nem közönyös — , én Kálmánt ismerem, méltánylom jó tulajdonait, nem vagyok vak, hibái iránt sem, benne nincs való férfiúság. Ki annyi feltétel után egy pohár bornak nem képes ellentállni, az bátor lehet, pillanatokra nemes lelkű, de nem férfias, s valóban szeretni csak erős szív tud.

      — Ákos másképp vélekedik barátjáról.

      — Igen, Ákos — szólt Etelka, kényszerített mosollyal palástolva fölgerjedését — , s mit Ákos mond, azon kételkedni nem szabad? Ákos a legderekabb férfi, kit ismerek, de férfi, s azért nem képes ily tárgyról ítélni. Férfiak azon tulajdonokat tisztelik társaikban, melyeknek legtöbb hasznát vehetik; s ha pajtásuk jó agarász, ha adott szavához hív, ha hatszor megverekednék barátjáért, nem is foghatják meg, mit kívánhatunk ennél többet? Nekem más fogalmam van e tárgyról.

      A barátnék elhallgattak. Vilma észrevevé, hogy e beszélgetés Etelkának kellemetlen, s tovább folytatá munkáját. Etelka ablakhoz állva kinéze a sötét kertre, mely szokott csendében feküdt a ház mellett, s melynek tegnapi kárait az éj eltakará.

      — Képzelhetem apád haragját — szólt végre Etelka, ismét barátnéjához ülve — , midőn tegnap hazajött, s a történteket hallá.

      — Úgy még nem láttam őt; szerencsére Vándory jött vele, s ez áldott ember szenvedélyét kissé megnyugtatá, de becsületszavára fogadta, hogy addig nyugodni nem fog, míg igazságot nem szerez magának. СКАЧАТЬ