A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ úgy országos dolgokról való tanácskozásra mindég oly helyek szoktak választatni, hol minden szék múlt vagy jövő ebédekre int; s ezért, ha van nemesség, mely érdemes, hogy a római patriciatushoz hasonlíttassék, nézetem szerint csak a magyar az, kire Menenius Agrippa azon beszéde, melyben a senatust az állam gyomrához hasonlítá, egészen alkalmazható. Ez történt itt is, s a tanácskozmány színhelyéül az ebédlő jeleltetett ki, mely most azonban egészen más alakban áll előttünk. A nagy asztalt a hófehér abrosz helyett zöld posztó takarja, palackok s poharak helyén nagy tentatartók állnak, minden szék előtt tányér helyett egy-egy ív-papír, s ha a szoba falai s a kedves káposztaszag nem maradnak e teremben, mely most ezüst kargyertyákkal világítva áll előttünk, alig ismernénk azon helyre, hol pár órával ezelőtt annyi lárma s felköszöntés hallatszott.

      Most a kandalló körül, az ablakokban s pamlag mellett, hol az alispánné ült, az egész társaság kis körökre oszolva csendesen beszélgetett. Magok a családképek, melyek a falon függtek, úgy látszik, méltóságosabban néznek le az új nemzedékre, mint az ebéd alatt, s midőn a család egyik legnagyobb férfia, ki Rákóczi alatt kapitányoskodva 1715 után, jeleül, miként tiszteltetett mindkét részről, donációt kapott, a vastag Réty Jeromos annyi étvággyal látszott lenézni boldogabb utódaira, hogy szinte megsajnáltuk; az alispán édesapja pedig, a kamarás, ki magát nem tudom, miért, hátulról, midőn éppen visszanéz festette — bajszatlan arcával, a háromszegű kalappal hóna alatt, s a kis békanyúzóval oldalán egy csöppet sem emlékeztetett azon férfias erőre, melyet költőink az erős apák korában keresni szoktak.

      Azokon kívül, kiket olvasóim a tornácon az alispán úrral már láttak, a teremben számos társaságot találunk. Mindenekelőtt két lelkész áll előttünk, kiknek egyike talán valamivel vastagabb, másika valamivel szárazabb, mint hivatala kívánná, de kik, mint egyházi szónokok, főképp tisztújításoknál, hol a vallás — mint tudjuk — oly nagy szerepet játszik, egyiránt kitűnők. Utánok négy vagy öt táblabíró s három szolgabíró, kiket leírni fölösleges; mert hála az égnek! a táblabírói s szolgabírói hivatal jellemző különbségeit olvasóim ismerik. Az ajtó mellett pár esküdt, Pennaházy s egy tiszteletbeli aljegyző kullogtak: a szobában nehány uradalmi ügyész járt alázatosan körül, s a szegény rokonok — egyet kivéve, ki az ebéd következtében valahol ledőlt s eddig elő nem került — mint szegény rokonokhoz illik, inasi szolgálatokat teljesítve sietnek fel s alá.

      Az ablakok egyikében a társaságtól elkülönözve, s mint látszik, igen érdekes tárgyakról beszélgetve, három férfi áll, kik, mihelyt a szobába lépünk, figyelmünket magokra vonják.

      E férfiak egyike, ki felpedert fekete bajusszal s fölfelé fésült hajakkal annyi méltósággal emeli fejét, mintha kevesellve ölnyi magasságát, még nagyobbnak akarna látszani: Slacsanek úr, gr. Kőváry— , e megye legnagyobb birtokosának teljes hatalmú igazgatója, mely címet Slacsanek úr csak szerénységből tartja meg, miután az, ki mint ő, valamiről szabadon rendelkezik s a jövedelmek nagyobb részét szedi, joggal birtokosnak is nevezhetné magát.

      A kis köpcös emberke, ki e nagy férfiú mellett áll s szüntelen beszél, vagy legalább időről időre fejét hajtogatva s kezeivel helybenhagyást intve egyes szavakban, mint: persze, majd, bizon, ejnye, ki hitte volna! stb. részt vesz a beszélgetésben, nem más, mint báró Sóskuty őnagysága. Valódi gavallér, mint az asszonyok hirdetik, Magyarország legderekabb mágnása a férfiak ítélete szerint, kinek társaságában senkinek eszébe sem jut, hogy mágnással van dolga, olyannyira, hogy a debreceni vásár alatt egyszer csakugyan szappanosnak tartották. Tiszteletre méltó férfiú, kit németül kevesen, franciául soha senki szólni nem hallott, s kinek konzervatív elvei, melyekkel e haza dolgaihoz szólt, annyival inkább dicsőségére szolgálnak, mennyivel inkább látjuk, hogy mi személyét illeti, az ősi javakhoz éppen nem ragaszkodik.

      A báró mintegy hatvan éves lehetett; egykor — meg kell vallanunk — vörös haja fejéredni kezdett, s e pirosság élete alkonyán, mint ilyenkor szokott, lejjebb szállva jelenleg oly szépen égett arcain, hogy rózsákhoz hasonlítanám, ha ez új hasonlatosságot nem kellene azon alkalomra eltennem, ha majd a szépnemről szólok.

      Hogy ily férfiak társaságában — melyeknek egyike valóságos mágnás, másika még valamivel több, azaz igen gazdag gróf uradalmi igazgatója, ki tisztújításoknál közel ezer szavazatról rendelkezik — oly ildomos férfiú, mint Krivér főjegyző, csak alázatosan viselheté magát; hogy arcain csak a szerénység s tisztelet azon ájtatos mosolygását látjuk, mellyel némely szentek festetnek, hogy teste nem tehetett mást, mint hajlongani, ajkai nem mondhattak egyebet, mint: mennyire megtisztelve érzi csekély személyét, és ha kegyesen megengedni méltóztatnának... azt bölcs olvasóim át fogják látni; ki pedig ennyi nyájasságot főjegyzőben sokallaná, annak magyarázataul mondhatom: először, hogy Krivér másodalispánná akar választatni, másodszor, hogy átalán véve önmagát megalázni második természetévé vált. A főjegyző azon emberek közé tartozott, kik politikai pályájukat mint nagy urak írnokai vagy titoknokai kezdik, s később is azok iránt, kiktől valamit várnak, annyival több alázatosságot tartanak meg, mennyivel kevesebbet használnak föl e keresztény erényből azok között, kik alattuk állnak. Írva áll: ki magát megalázza, föl fog emeltetni, s miután Krivérnek épp ez vala kívánata, tudván, hogy tisztújításoknál emeltetés nélkül semmire sem lehet menni (mert ez egy napon a nemesség maga fölött akarja látni tisztviselőit), az írás idézett szavai szerint, elkövetett mindent, hogy célt érjen.

      — Hát csakugyan bizonyosan tudja a teins úr — szólt Slacsanek a főjegyzőhöz — , hogy az a szerencsétlen Veszősy is a Bántornyiakhoz szegődött?

      — Bizonyosan, domine spectabilis; fájdalom, bizonyosan!

      — Hát nem mondtam mindig — vágott közbe a báró — , nem mondtam ezerszer, hogy Veszősyhez semmi bizalmam? Most három éve, mintegy tizennégy nappal lehetett a tisztújítás előtt, délután volt, ha nem csalódom, pénteken, mikor a teins úrral a kávéház előtt találkoztam. Többen voltak ott, in specie, nehány katonatiszt. Én pipára gyújtottam, s odaültem a teins úr mellé a zöld padra a sátor alatt, bizony, domine spectabilis, mondtam én, az a Veszősy...

      — Teljesen igaza volt méltóságodnak... de...

      — Az a Veszősy — mondtam én — liberális, és ami még rosszabb, olyan, ki mindig elveiről szól, vagyonos ember és...

      — Igaz, igaz — szakítá félbe a nekitüzesedő bárót Slacsanek — , de Veszősy hatalmas ember, hiba, hogy azzá tettük, s hogy épp oly járásban állítottuk főbírónak, melynek legtöbb szavazata van, de...

      — Azt akarja mondani, teins úr — folytatá a báró, ki három “úgy van”-nal fűszerezé az előbbinek beszédét — , talán magunkhoz keríthetjük! Nemde el kell csábítani őt? Ez az egész titok. Tudják-e a teins urak, mit? Én a járásban lakom, majd vadászatot adunk, a törvény értelme szerinti farkasvadászatot. A parasztoknak hajtani kell, önök mind eljőnek, neki is mint szolgabírónak jelen kell lennie, mert persze ha csak nyulakat lövünk is, praesuppositione juris farkasok ellen vadászunk, és akkor majd — mint mondám, a szolgabírónak is jelen kell lennie — körülkerítjük. Én tudok egy módot — először...

      — Igen — sóhajta közbe szomorú képpel a főjegyző — , ha a fiatal báró, kinek még több befolyása van a megyére, mint nagysádnak, nem volna ellenünk.

      — Az СКАЧАТЬ