Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ remegéssel keresték a kifejezést. Szörnyűség – az egész házban egyetlen zengő húr nincs sehol —, úgy érezte, hogy így, éppen így kell megőrülnie. Felugrott, átfutott néhány üres szobát, és egy morfiumfecskendőre gondolt égető vággyal. Ha az volna itt legalább – ilyenkor —, hogy aludni lehetne, aludni. És egy-egy ijesztően józan percben megrohanta a hétköznapok gondja is, egy félbemaradt élet borzasztó súlyát érezte, függő helyzetét, a jövő, a kenyértervek, mindenek elvesztését. Szinte jólesett, amikor vérig hajszolt aggyal, halálos fáradtan nem tudott tovább gondolkodni.

      Egyik éjszakán mégis elaludt. Nem mély, de lágy és tartós, üdítő szendergés borult rá, habár közben érezni vélte a szobát, ahol ágya volt, és féléber öntudattal áttetsző álomképekre, álomhangokra figyelt. Látta, amint fokonként világosodik a függönyös ablak négyszöge a korai szürkülettel, és halkan, bájos, játékos étude-ök hangjai éledtek körülötte; amaz egyhangúságaikban oly édes ujjgyakorlatokat hallotta, amiket kicsi leány korában játszott apró kacsóival, vagy még régebben, messze a gyermekkor előtt. Pár együgyű trilla változata volt, rezignáltan édes és szomorú – hallotta, amint az iskola gyakorlótermeiből mélán és elmosódva a folyosókra hallatszanak; látta magát mint növendékleányt, és a fejlődés korának szent pillanatai támadtak fel újra a puha és világos álomködön át.

      Reggel volt, világosan érezte, hogy ébren van, és körülte az álom folytatása zengett; vagy nem az – messzebbről, kívülről. Tisztán hallotta, zene, zene volt. Sohasem ismert, idegen dallam, az elmélet szabályaival nem is mérhető, de csodásan mélyenjáró, kísértetbe ejtő és fájdalmas. Csak három-négy akkord mindössze, jajongó, éles, nyugtalan dobütések – taam, taam, szól közbe érces, szomorú zengése egy gongnak – e naivan ősi hangszerelés – mindössze ennyi —, ám egy idegen és rejtelmes világ minden démoni és szomorú varázsa benne. Az idegekbe vág, üldöz, meghajszol, mint a kérlelhetetlen végzet, és a csontok velőibe nyilall – a kínszenvedés szépsége ez a muzsika. A leány tölcsért csinált a kezéből, és hallgatódzott – még nem tudta, honnét jön, de úgy érezte, hogy sohasem hallott ennél csodásabbat, titokszerűbbet és szédítőbbet.

      Felugrott, tíz perc alatt rendben volt.

      – Valami arab emberek mutogatják magukat a kertben – magyarázta a vénasszony – Szemfényvesztők, bolondítják a népet pénzért, és mindig dobszóval kezdik a komédiajátszást.

      – Meg lehet őket nézni? Oda lehet menni?

      – Hogyne! A kisasszonynak ingyen bármikor. A kisasszony a kertbe tartozik.

      Ment azonnal a hang iránt, néhol a harmatos fűbe gázolva, hisz nem ismerte jól az ösvényeket. A ketrecekben, amik előtt elhaladt, éhes fenevadak nyalogatták a rácsok fémrúdjait; és dühöngő, vad üvöltés, szomorú bégetés hangzott felé innen-onnan. Feljebb, a madárházban, etettek már, és zagyva kiáltozások, repeső szárnyak zaja betöltötte a friss, reggeli levegőt. Elsietett mellettük futó, zavart benyomásokkal. Elhagyta a nagy halastavat, gyöpös tisztásra jutott, és meglátta a szőnyeges emelvényt hosszú padok és székek sorai között.

      Mögötte sátorok állottak, alacsonyak és szegényesek, csak az egyik volt szépséges keleti szőnyegből való és nagyobb a többinél. Körül zagyva, tarka színű, idegen ruhájú férfinép; négerek és mulattok, arabok és sárga bőrűek sürögtek a reggeli fényben – azután összeverődtek, csend lett egy percre —, és a dobogón egymás mellett állott tizenkét szálas, fehér köntösű keleti ember. Nem volt rajtuk semmi rendkívüli; vegyes fajú, gyülevész népség lehettek, piszkosak, tagbaszakadtak és durvák – de nagy, sötét állatszemükből valami félig egzaltált bágyadtság csillogott elő, amint magasra tartott fejjel, mereven megállottak, és a zene ütemére lassan, nehézkesen megmozdultak. A padokban körül cselédek, gyerekek, néhány fiatal orvosnövendék és a kert lézengő alkalmazottai ültek; a leány az első padok egyikében foglalt helyet.

      Először meglendült lassan a tizenkét nagy sötét fürtű fej. Mint a kalászok bólintása a szélben, bágyadt, szomorú integetésnek látszott csak az egész; lassan hanyatlott hátra valamennyi fő, s a széles, inas nyakszirteken megfordulva újra előre esett. Groteszk és szomorú volt az egész. Ám egyszerre gyorsulni kezdett a dobpergés üteme, vészes jajongásba fulladt, sürgetett, hajszolt, kényszerített. A dervisek arca lassan átalakult ezalatt. Amint az ütemek kényszerét követték, az ajkak szétnyíltak, némelyiké csodálatosan torz és magasztosult mosolyra; szemük lezárult, az orrnyílások kitágultak – és félhalk, hörgő lihegés, rövid, állati elbődülések hallatszottak fel néha. A fej mozgása most már szédítő volt, gyors, mint a pörgettyűé, és a gyapjas vagy fürtös sötét haj csapzottan hullott a férfiak arcába. Aztán megmozdultak a tagok is, a sok izmos kar szinte kiferdült, és nagy rángásokkal dobálódzott, mint valami idegen és érzéketlen tárgy. A zene egyre élesebb lett, sikoltott, vijjogott – üvegfúvók hangja sípolt belé; – a vonaglások görcse a lábakhoz ért, súlyos, szilajara dübörgő talpak alatt zengett a padló, végül valamennyi férfi lábujjhegyre állt, az őrületes, repeső finálé hangjára orsóként körülforgott rajta, és egyetlen pillanatban szinte holtmerevvé válva, megállt.

      A leány nagyot lélegzett, és felvetette a fejét. Szemben vele, a bíborszínű sátor függönye előtt állt egy arab, és mereven, szöges, mélyenjáró tekintettel nézett az emelvény felé. Nem hasonlított a többire; tiszta fajra valló, szabályos sémi arca volt, de keskeny, összehúzott ajkszélei és nyúlánk, majdnem sovány alakja. A köntöse hímzett, puha sárga selyem, fején hagyományos fehér takaró. A leány az iskoláskönyveiben, mint kicsi gyerek, ilyennek látta rajzolva az igazi arabot – ám az alakja és tartása teátrális voltában volt valami nagyon finom, szinte gyöngéd és tragikusan komoly vonás.

      A zene hallgatott. A bokrokon délelőtti szellők borzongtak át; és hallani lehetett a csendben a kajdácsok szavát és a távoli majomház lakóit, amint kiáltanak. Marianne a sárga ruhás főpap tekintetét követte erős, kényszerítő akarással, mereven, viaskodón rászegülő nézéssel, de hasztalanul. Az valami titkos, láthatatlan fonalszálra ügyelt csak, mely a lihegő, hörgő csapathoz kapcsolta. Mintha félnie kellene, hogy minden összeomlik, megzavarodik, ha a szeme tévetegen rezdülne meg, vagy csak elernyedne a két csontos marok görcsös szorítása, amit ott tartott a Korán sötét színű fedelén.

      Az emelvényen megkezdődtek a mutatványok. A halálos csendben mozdulatlanul álló emberek között két négergyerek járt-kelt. Tüzes vasdarabokat hozott az egyik, és körülhordozta, közelébe tartotta a közönségnek, hogy érezzék sütésüket – aztán kiosztotta a dervisek között. Testükhöz érintették, nyaldosták, furcsa és csaknem undorító kifejezésével a magasztosultságnak – felfelé fordították a szemük fehérét, és torz mosollyal hörögtek, amíg a sötét színű bőr sercegett és vörös égési sebekkel színesedett. A másik fiú késeket, kardokat hordott körül, és előbb megmutatta, hogy élesek. A férfiak átdöfködték karjukat, és beleszúrtak arcukba, hogy a másik pofacsont alatt ütközött ki a tőr hegye. Végre rövid szíjas korbácsokkal csattogó, kemény ütéseket mértek magukra, és a szíjak nyoma piros vonalban íródott az őrjöngők testére. A leány nagyon is közelről látta őket, eljutott hozzá a színes bőrű fajok jellemző illata, és ebben a percben nem érzett egyebet tiltakozó undornál és részvétteli felháborodásnál.

      Ám akkor mozdulatlan arccal lassan előrelépett a sárga ruhás arab. A két fekete ifjú földig hajol előtte, megoldják saruját, СКАЧАТЬ