Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ Hogy mennie kell, kell mégis! A végzet, igen! Várják. Ám a lépcsőkön egyedül kell lejutnia.

      Megfordult, kirohant, a téboly erejével szakította fel a lakás külső ajtaját. Odakinn a lépcsőházban megállt, a korláthoz dőlt és mélyen, derékon alul kihajolt. Igen, csak le, le, minél hamarabb! Sikoltott, élesen és röviden, mint a játszó gyerek, és térde egy mozdulatával átvetette magát a rácson. A két kezét, mint a látók, védőn a szeméhez emelte, mikor zuhant.

      Az első emeletről valami nyaraló mágnásasszony cselédei rohantak ki először a vérbe borult tetemhez. Aztán megmozdult az egész nagy bérház.

      Ott kinn a kapu előtt még hallatszott a csendes, öreges léptek várakozó topogása és a figyelmeztető, halk füttyszó…

      1907

      Tavaszi alkony álma

      A legutolsó futamok alatt már nem kormányozta ujjait a billentyűkön, és ahogy húrjaik közt még egyszer átsiklott, végigvergődött és elfulladt a nagy melódia; ahogy megrázta, mint a forróláz a remek zeneszerszám ébenfa testét – ó, ez már nem a virtuozitás volt. Valami más, valami ritka – érzékelése egy eleven és viharzó álomnak, mely száz évnél is régebben öltözött hangokká ama komor és félelmes költőagyban, hogy bomlás felé igézze életre hívóját. A halhatatlan szerző ihlete lebegett itt a fülledt és profán terem freskói alatt, azzal az isteni félkuszáltsággal, melynél összeomlanak a lét forrásai; és utána jő a semmi. Az utolsó szonáta volt ez; és a játékos ujjakban csak lenézett ürüggyé vált minden tudás és mesteriség. De kisírt alóluk az elemi erejű gondolat vergődése a formák kényszerzubbonya alatt.

      Aki játszott, egy leány volt – fiatal leány. Az arca keskeny, csaknem fakó színű, mint az asszír edények agyagreliefjei, de formában is éppolyan nemes; a szeme apátcsillogású és mély a pillák sötéten gyűrűs foltjai alatt; válláig ér a haja, és fekete selyemszalag fogja össze lazán a nyakszirtje körül – ejh, mit jelent mindez! Játszott – és az alakja minden rezdülése egy volt ama hatalmas és rettenetes zenével, minden idegszála a zengő húrok életét látszott élni. És csak ma volt a növendéksorból kikerülő.

      A két halványsárga, kuszáltan erezett leánykéz halálos zsibbadtan hullt le a fehér csontlapokról; és a vizsgázóteremben csend volt egy percig. A levegőben megcsatázott gyorsan az ámulat töprengése, a meglepődés zavart öröme, a felsziszegő irigység – aztán valaki halkan összeverte a tenyerét, valahol a tizedik sorban. Vidéki zeneiskola igazgatója volt, új nőtanárt jött szerződtetni az akadémiai vizsgájáról. Utána dübörögve harsant fel a tetszészaj a padok sarán, elzúgott meg újra támadt – halk, fojtott szavak röpködtek magasztalóan —, elöl, a tanárok soraiban valamelyik egy kicsit sápadtan hajtotta meg a fejét; egy külföldinek látszó, nagyon előkelően öltözött idegen, akit senki se ismert itt, gyorsan kikapcsolta a zsebkönyvét, és jegyezni kezdett; – a siker – itt még senki se emlékezett ilyen sikerre.

      A leány fel akart emelkedni, hogy megköszönje – de ólomnehéznek érezte a két vállát, a fejét —, zúgást hallott, a nyaka mereven hátraszegült, és nem volt semmi gondolata. Egy növendéktársa gyorsan a zongorához lépett, és megérintette a vállát, de abban a percben két karjába kellett fognia az aláhanyatló fejét, és reszkető ajakszélekkel szólt hátra

      – Vizet, kérem – és a szolgákat —, hiszen elájult!

      Tíz perc alatt le volt küzdve a kicsiny baleset zavara, a pódiumon új kandidátus ült, és titkos szorongások gyerekes izgalmától vibrált megint a levegő. A kicsi irodaszobában pedig töprengve igyekezett felismerni a tapéták cifráit, a percek összefüggését a leány. Belefáradt, összezavarodott, zagyva ütemek lüktettek a feje körül, nyúlánk testén ideges lökések rándultak át a lábujja hegyéig, a pillái egyre csak ólmosan legördültek. Az intézet orvosát künn az ajtó előtt várta meg a külföldi műbarát, nyitott zsebkönyvével.

      – Nos, doktor – mi van? – Pardon – a nevem…! Csak lámpaláz volt, ugye, a hőség vagy apró, fiatalleányos dolgok? Csak nem komoly a baj?

      – Ahogy vesszük! Rokona a kisasszonynak, ugye?

      – Ma láttam először a vizsgán, de érdekel – az ő jövője miatt; a tehetsége…

      – Kár! Szeretném, ha közelije volna! Úgy hallottam, egészen árva, és nemigen vannak rokonai; ilyesmit pedig nehéz a betegnek magának megmondani. Ha ez a leány egy éven – egyelőre egy éven belül foglalkozni fog a zenével, tébolydába kerül. Már régebben figyelmeztettem. A baja – fáradt idegek, túlcsigázottság; mondjuk, hisztéria – mert ez a legkevésbé definiálható —, de a vége egy. Menjen férjhez, falura – valami ispánhoz, vagy szanatóriumba menjen. Magamat ajánlom!

      Az idegen feltolta a pápaszemét, fejét csóválta, és kihúzta a kis könyvéből az imént beírtakat. Aztán visszament ő is a terembe.

      A Balogh Marianne életében így múlt el a nap, amely terhelve volt egy vajúdó, nagyálmú ifjú múlt reményeivel, az uzsorás jövendő minden tartozásával – amely jövőt, egzisztenciát, sikert és haj, művészetet – dicsőséget volt adni köteles.

      Egy rokona volt azért mégis. Öreg ember, furcsa ember, magányosan élő, tarka és idegen állatfoglyok között, az állatok kertjében, mert hivatalos őre és intézője is volt e helynek. Üresen kongó szép villa egy zugában lakott, öreg asszonycseléd gondoskodott róla, és ő könyvet írt, tudósat, sok köteteset a ketrecek lakóiról. Megértette és szerette őket, lehet, hogy a nyelvükön is tudott, órákig is elálldogált egy-egy zárka előtt, és a bontakozó lélek villanását leste e fényes és szomorú szemek tekintetében. Marianne az unokahúga volt, és az agg ember csendes szeretettel emlékezett meg róla minden üresen maradt órájában; sőt néhanapján segítve és gondoskodva nyúlt bele az életébe is. Szanatóriumba nem volt módjában menni, ide, hozzá jött most a leány, és itt szűkszavú jósággal fogadták.

      – Beteg vagy – mondta neki a tudós —, a magad ifjúságának a betege, amit csenevésszé érleltek. A muzsika tette – hagyján – apádnál egyebek voltak —, de te még fiatal vagy. Akarj egészséges lenni, és meglátod, sikerül. Nem szereted az állatokat? Élj tetszésed szerint nálunk. Háni, a famulusom, jó asszony, és engem nem fogsz megzavarni semmiben.

      Ennél hosszabb beszédet sohasem is rögtönzött neki az öreg tudós. A leány mosolygott, bólintott fáradtan, és a terasz korlátjára hajolva körülnézett e helyen. Szép hely volt. A kései tavasz mámoros alkonyata szállt le a kertre, és körül már tömött lombok sötétjében tűntek el a széles, porondos, fehér utak. Nagy messziről, mint bágyadtan vibráló sok ezer fénypontot, sejteni lehetett a várost, a lét sűrű, titokzatos, éjszakai özönlését odakünn, de az óriás falak övén belül már minden pihent, meg nem zavarva a messziről zümmögő álomhangok neszétől. A leány félkarjával átölelte az egyik oszlop derekát, hozzásimult, és behunyta a szemét.

      – Álmos vagy, és jó jel – mondta az öreg úr —, eredj, feküdj le, fiam!

      – Meg kell számolni a szobasarkokat; ügyel-e, hogy mit álmodik! – biztatta a vén cseléd, és gyertyát gyújtott a vendégnek szánt szobában.

      És így; СКАЧАТЬ