Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ – feleltem igaz meggyőződéssel.

      – Hát nem jön elő onnét?

      – Nem – az nem jön ki onnét —, soha.

      – Soha – heisst er – soha.

      Rájuk néztem. Azt hiszem, nem értették ezt a szót; egy kicsit gondolkoztam rajta.

      – Soha! Igen, úgy hívják, az a neve. Soha-ember a neve.

      És újra a kulcslyukhoz toltam az arcom. Huh! Lebbent felém a hűvös, penészes lehelete, és valami pókhálós, furcsa árnyékot láttam elsuhanni a pince falán. Ijedten kaptam el a fejem.

      – Gyerekek – mondtam súgva —, innét most hamar el kell menni nekünk. A Soha-ember nem szereti, ha itt hangosan beszélnek, és amiért a nevét hallotta, most haragszik. Majd holnap kibékítjük.

      – Haragszik! – suttogta rémülten valamennyi Liszka, Ágnet, Hanz meg Szep.

      És a könnyű, pici gyereklábak nesztelenül iramodtak le a domboldal puha füvén, egész az országútig. De még ott is valami nyomott, feszengő hallgatás fojtogatott mindenkit, talán mert én is hallgatva és töprengve ballagtam előre. A fordulónál magamhoz hívtam őket. Suttogva beszéltem:

      – Ide hallgassatok! Most csinálunk valamit, hogy a Soha-ember ne haragudjék, mert az nagy baj volna. Azt kell csinálni, amit én mondok.

      – Mit?

      – Holnap reggel mindenki hozzon el hazulról valamit, amit tud. Egy darab kenyér is jó, vagy bábruha vagy piros papiros, vagy olyan gyertyadarab, amilyet az anyátok gyújt rorátén. Ami van. Mind odamegyünk hozzá, és neki adjuk, akkor nem haragszik.

      – Jó lesz – mondták lelkesedve, mint minden új játékon, amit én találtam ki.

      Ott voltak másnap mind, és szorongva, megilletődve, hang nélkül adták elő a zsákmányukat. Nekem egy fél kiflim volt a kávétól, Marikának egy kis gombolyag rózsaszínű fejtő; volt, aki szalonnabőrt hozott, Hanz egy nyúllábat és Léni egy kék üvegmécsesnek a törött fülét. Az volt a legszebb. A Marika babakocsijába rakattam mindent, sok ibolyavirág közé, és gajdolva húztuk fel az egészet a pincegádorig.

      Ott én megálltam a kulcslyukkal szembe. Belenéztem soká, mélyen, szuggesztív, rejtelmeket fürkésző nézéssel, aztán lassan a tömeg felé fordultam.

      – Guggoljatok le mind, és hajtsátok le a fejeteket!

      Megtörtént. Akkor az áldozati tárgyakat egyenként a kezembe fogtam, és mélyen lehajolva becsúsztattam a vasajtó alatti nyíláson. A várpince lépcsőfokai fel voltak szedve talán, vagy jóval a küszöb alatt lehetett az első lépcső, tudja az ég, hogyan, de a fél kifli nagyot koppanva eltűnt. Utána a nyúlláb, az üvegcserép és a többi. Újból kifelé fordultam.

      – Mondjátok utánam hangosan, amit mondok. De úgy maradjatok, guggolva; Marika vegyen a kezébe egy csomó ibolyát, és azalatt üssön rá vele a kilincsre, annyiszor, ahányat szólunk.

      Most előmondtam nekik.

      – Dodoláma! Baburéka! Antoméda! Helgorába!

      A hívek utánam rebegték illő áhítattal, aztán ünnepélyesen szorongva, megilletődve, mély benyomásokkal hagytuk el a szent helyet.

      Így lettem én egy mélységesen miszteriózus, erkölcsben pogányul egyszerű, szertartásaiban fantasztikusan merész új vallás papnője. Én mutattam be mindig az áldozatokat, krumplicukrot, bábruhát, döglött verebet, aztán a kulcslyukhoz nyomtam a fülem – a nép álmélkodó suttogása közben szívtam fel a kinyilatkoztatást, és közöltem velük. Ítélkeztem, büntettem és jutalmaztam az Ő nevében, legendaköröket engedtem képződni köréje, és papi rendet válogattam magam mellé. Marika, a testvérem segédkezett leginkább, és mindig Hanz, a hosszú, ábrándos szemű suhanc tolta az áldozati kocsit.

      Ámde, és erre egészen világosan emlékszem, egyáltalában nem voltam én csaló, és hovatovább még kevésbé, mint az első percben. A természetfölötti gondolat megrázta, elkábította, megtermékenyítette az én kicsi valómat is; hittem, talán még erősebb lángolással, mint a többiek. A hitem szuggesztív erejével hatottam, jóhiszemű, kegyes, igaz apostol voltam én.

      Eleinte nagyon jó hatással volt ránk az új kultusz – és otthon nem győztek eléggé csodálkozni.

      – Marika! – szóltam fel a szilvafára. – Maga megint teleeszi magát zöld gyümölccsel. Ha beteg lesz, akkor más fog a küszöbnél állni a virággal.

      Vagy:

      – Szep! Már elszakítottad az új pruszlikot. Mocskos vagy, azt a Soha-ember egy csöppet sem szereti.

      De lassanként túlságosan beleéltük magunkat a dologba, legkivált én magam. A parasztgyerekek maguk közt csak úgy verekedtek, firkáltak a falakra, szedték a madárfészket, mint azelőtt, de én benne éltem a misztériumokban, amiket a semmiből életre hoztam, és éreztem, hogy túlnőnek rajtam. Minden gondolatomban, játékomban, rettegésemben ott szerepelt nyomasztó, félelmes hatalmával ez a láthatatlan szellemszülött, beköltözött a kicsi agyvelőmbe, és megdöbbentett annak bizonyosságával, hogy létezik. Most már nyugtalan voltam, és az egyre erősödő kicsi szektával rettegve jártam a csodabarlangjához. Már akkor borzasztóan féltem tőle a semmiből felrázott természetfelettiségtől. Bizonyosan tudtam, hogy egyszer meg fog jelenni nekem, és igazán meglátom. Álmomban gyakran láttam már, és mert mindent neki tulajdonítottunk, ami érthetetlen és csodás, tudtuk, hogy az álmoknak is ura ő. Ő ura a szeszélyes sorsnak, mert ma kikapunk egy letépett gombért, és holnap újra leszakad a gomb, de észre sem veszik. Féltem tőle. De persze, nem tudtam volna én semmiképpen érthető szóval kifejezni azt, ami bántott, egyre ködösebb, szörnyűbb nyomással feküdt a lelkemen.

      A nyár is elmúlt, és csatakos, felleges napok, fehér deres hajnalok jöttek. Már alig lehetett kijárni a pincéhez, aztán Szep a hordásnál az apja mellett dolgozott, Liszka pesztonka lett a jegyzőéknél. Marika köhögött, és ágyban feküdt egy hétig. Homályosan éreztem, hogy ez valami átmeneti válságos idő lesz, és a kicsi zsámolyszékemen estig is elültem mozdulás nélkül, nézve a szürkés eget meg a fekete sarat odakünn. És egyre gyötrődtem, tépelődtem.

      – Fáj neked valami? – kérdezte Marika szürkületkor.

      – Nem fáj.

      – Hát mi bajod?

      – Félek.

      – Mitől? – kérdezte kerek szemekkel, és már ő is félt.

      – Én nem tudom, Marika – mondtam fogvacogva, és mozdulni sem mertem. – Én nem tudom, de mindig azt hiszem nappal is, hogy álmodok. Most is azt gondolom, hogy te nem is vagy az igazi Marika, aki az én testvérem. Te csak álomból vagy, mert én álmodlak. Én most alszom a párnámon, és a rablók is megölhetnek, mert éjszaka van, és én nem tudok felébredni. Te sem vagy Marika, mert az igazi Marika most a fiókágyban alszik mellettem, én…

      – Én nem alszok, én igazi vagyok – visította szegény, és СКАЧАТЬ