Csendes válságok. Margit Kaffka
Чтение книги онлайн.

Читать онлайн книгу Csendes válságok - Margit Kaffka страница 30

Название: Csendes válságok

Автор: Margit Kaffka

Издательство: Public Domain

Жанр: Зарубежная классика

Серия:

isbn:

isbn:

СКАЧАТЬ figyelmesebbek a fiúknál. Aztán maga, maga valódi kis tehetség, Mariska.

      A LEÁNY. No, a mértanban…

      AZ IGAZGATÓ. Hát nem a mértanban. A fogalmazásban. Az irodalom tanára el van ragadtatva magától, és mindenütt emlegeti. Én is megnéztem az utolsó dolgozatát, Mikesről, nemde? A bevezetés gyönyörű, pedig az iskolai dolgozat volt.

      A LEÁNY. Jé, hogy emlékszik a nagyságos úr!

      AZ IGAZGATÓ. Meglehetősen tudok emlékezni. Például magukat ritkán látom, de el tudnám sorolni mindnyájuknak a nevét, úgy, ahogy sorba ülnek a padokban.

      A LEÁNY bátor és kötekedő mosollyal. Hát ki ül a második pad szélén, a kályha felől?

      AZ IGAZGATÓ. A szélén, várjunk! Egy jóképű, szőke leány, olyan nagy koszorúban van a haja, szép, magas termetű, Appel Melanie, nemde?

      A LEÁNY. Nagyszerű! Ugye, ő okos leány, igazgató úr?

      AZ IGAZGATÓ. Hogy okos-e, nem tudom éppen, de olyan öntudatos, értelmes nézése van. Szimpatikus leány, nemde?

      A LEÁNY. Jaj, ezt megmondom neki – hogy fog örülni! Jaj —, de mennyire fog örülni neki a Melanie!

      AZ IGAZGATÓ előrehajol, érdeklődve. Hát miért fog örülni annak?

      A LEÁNY újra pirosan. Azt nem mondom meg, az csak olyan gyerekség. Az iskolában…

      AZ IGAZGATÓ még jobban fölé hajlik; és a dívány karjára könyököl. No, nézze meg az ember! Mosolyog. Nekik titkaik vannak. Ez forradalom! Majd erősebb eszközökhöz nyúlok! Keskeny állát húzogatja a kezével, és kitartón, erősen nézi a leányt.

      A LEÁNY. Jaj, Istenem! Hát az semmi! Csakhogy ezelőtt Appel Mela is utálta a mértant, most pedig csupa egyesekre felel, és egyebet se tanul. Az úgy van – nálunk mindenkinek megvan a maga – kedves tantárgya…

      AZ IGAZGATÓ egyre mosolyog, és merőn néz rá, szinte fogva tartja a tekintetével. Hát magácskának persze az irodalom!

      A LEÁNY elfogódva. Igen, de – nem  ú g y !

      AZ IGAZGATÓ felkacag. Hogy?

      A LEÁNY. Nem tudom.

      AZ IGAZGATÓ a két ujjával egyszerre átfogja a leány karját, és erősen tartja. No, nos! Meg kell magyarázni!

      A LEÁNY nem mer mozdulni, nagyon zavartan. Csak úgy, hogy én nem sütöm ki a hajam magyar órára, sem a legszebb blúzt nem veszem fel.

      AZ IGAZGATÓ. Melanie fölveszi?

      A LEÁNY. Föl, a mértanhoz. És titokban olyan hideg vasba csavarja a haját, mert sütni tilos az internátusban, a szőke leányok azt majd mind csinálják.

      AZ IGAZGATÓ egyre erősen fogja a karját. Csak a szőkék? Ez baj! Tehát a maga haja sütetlen marad?

      A LEÁNY érezni kezdi, hogy a karja átmelegszik. Ó, az magától is borzas! Mint egy megbűvölt madárka, zavartan, sebesen csicsereg. Én nemigen göndörítem. Csak egyszer soppal csináltam meg, az önképzőköri ülésre, mikor szavaltam. Akkor Margit nagyon lebírált, de az igazgató úr megsajnált, és azt mondta, hogy a bírálat hibás, és megdicsért engem. Pedig igazán nem tudok szavalni, csak beugrattak. Gyönge a hangom.

      AZ IGAZGATÓ. No, ahhoz nem is kell kiabálni. Maga a szívhez tud szólni. Gyönyörű beszédhangja van, halk, behízelgő, ezer modulációt, az egész kedélyvilágát kifejezi. Milyen szép az, mondja csak a “Welszi bárdok”-ból: “Ah, lágyan kél…”

      A LEÁNY valami különös zsibbadtsággal dől a szék karjára, elfogódva, lágyan, szinte remegőn. “Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; szüzek siralma, özvegyek panasza…”

      AZ IGAZGATÓ piros homlokkal. No? A másik kezével a dívány háta felől a leány derekához ér, a leány hátrahanyatlik kissé. Nos? Maga kis boszorkány. Kedves kicsi boszorkány! Arcával a haját érinti.

      A LEÁNY magában. Ez nagy dolog, tudom. Ilyen még egyikkel sem történt! Talán nem is mondom el egy leánynak sem. Fel kellene ugorni, de nem lehet! Aztán még van idő! Hisz ez még nem baj, ennyi még nem baj!

      Kívülről zaj hallatszik, és a növendékfiú hangja, aki a külső szobába bevezet valakit. Tessék, tessék! A nagyságos úr odabent van!

      AZ IGAZGATÓ még egyszer görcsösen megszorítja a leány karját, aztán elengedi. Halkan, fojtott indulattal. Várjon meg itt, csak várjon, majd visszajövök. Ki akar menni az első szobába, az új vendég elé.

      Késő. Egy termetes kövér arcú asszonyság támít be az ajtón. Bámész arcot csinál. A szeme ki van sírva, a hangja vontatott, éneklő.

      A TERMETES ASSZONY. Nagyságos igazgató úr! A fiam dolgában jöttem, annak a rossz fiúnak. Szegény özvegyasszony…

      AZ IGAZGATÓ erőt vesz magán, elrejti kedvetlenségét, sápadtan és sztereotip mosollyal nyújt kezet a vendégnek. Azalatt a kisleány feláll, hirtelen, elsimítja a haját, gyűrött ruhaujját, és vörösen, ziháló lélegzettel kifelé fordul. Az igazgató hellyel kínálja az újonnanjöttet, aztán pár lépést tesz a kisleány után. Szárazon és jó hangosan. Tehát az ügye rendben van, nemde, kisasszony? Az írásait holnap átküldöm a directrice-nak, a legjobb ajánlatot írom rá. Isten önnel. Üdvözlöm a bácsit, Pali bácsit!

      A CSONKA DIANA az átsuhanó leányhoz. Szaladj, siess, siess! Int a nyilakkal.

      A NAPOS TANULÓIFJÚ miközben kaput nyit, ránéz a lihegő, arcából kikelt leányra, és a bajuszkája alatt fiatalos malíciával, gúnyosan mosolyog.

      1905

      A Soha-ember

      Megesik néha, még mostanában is, hogy álmodom felőle. Ilyenkor éppolyan homályosan, olyan szorongó lélegzettel látok, mint nyolcesztendős koromban. A rejtelmes félsötéttel látom, rézsútos ívben elhajló, mély pincetorok homályát, amit csak nagyon halványan szürkített meg egy hasadékon át az alulról beszüremlő, pici napfény.

      A kulcslyukon kellett benézni. Egy örökké elzárt és legendásan mély üreg volt az a várdomb oldalába ásva, nyirkos penészszag és ijesztő, barlangi hűvösség áradt belőle a réteges terméskőfalati közül. De legföljebb ha egy méternyire lehetett benn látni valamit – ott is csak semmit és üres pincefalat. Azt mesélték, hogy az uraság bora van lenn és a kulcs a kasznárnál – de az nem volt igaz. Nagyon mélynek mondták; egyszer lementek néhányan a faluból, és egy órányira is jártak benne, de a közepén valami elfújta a fáklyákat, és visszaszaladtak. Ennyit tudtam akkor a várpincéről.

      Kinn pedig, a domboldalon napfény özönlött, ibolya kéklett a sáncárkokban, és a romok málló kövei közt madárdal hangzott. A várudvarban, a csonka szégyenoszlop tetején is volt egy fecskefészek, mert a kis madaraknak nagyon megtetszett az a széles, rozsdás vaskarika, amihez a rabokat láncolták hajdan.

      A kulcslyukon néztem be, és körülöttem egy sereg apró, СКАЧАТЬ