Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ te beszélsz! Gondold csak el, mi lesz énbelőlem. Valamelyik alamuszi vidéki fészekbe kerülök, ahol háztartástant és vegytant fogok tanítani. Ott a társaságbeli leányoknak begyesen kell ülni, mint aki nyársat nyelt; az alispánné uzsonnát ad, és minden öt leányra jut egy-egy nyájas törvényszéki jegyző vagy efféle, azt minden leány ellenőrzi, és elirigyeli az embertől, és ha az ember irigységből meghódítja magának, meg fogja bánni, mert nem volt érdemes. A mamák pedig körbeülnek, az orrukat előre tartják, de a szemükkel oldalt bandzsalítnak, mint a libák, vagy mintha a céhmester pálcája intését várnák, hogy le kell-e ülni vagy felállni; engem pedig valamennyi meg fog szólni és kiátkozni, mert ülök és állok és járok, ahogy jólesik, szeretem a többinél különb férfiakat, a ruhaszekrényem rendetlen, és nem tudok főzni. Utoljára meg fogok ijedni, és olyan leszek, mint ők.

      – Az, hogy te utoljára mindig megijedsz. Ha eszed volna, már régen átmentél volna színésznőnek.

      – Tudod, a gyámom!…

      – Ó… mit ad neked a gyámod?

      Liza most bő, hattyúprémes bundákat szedett elő. Pompázó színű színpadi utánzatok voltak, amiket olyan hercegnői hanyagsággal tudott ledobni magáról a nagy művésznő “Fedorá”-ban vagy, “Gauthier Margit”-ban, pedig az igazi hercegnők sohasem vennének magukra hasonlókat. De milyen hálás takarói, milyen eszményi árulói ezek a mozdulatoknak.

      A két leány le se akarta vetni őket, ha egyszer magára öltötte.

      – Nem kell nekünk még hazamenni? – kérdezte Csire.

      – Hisz bejelentettem, hogy színházba megyünk. Légy nyugodt.

      – Itt vannak még csak szépek! – kiáltott Lizi, és új szekrényt nyitott. – Őméltósága e héten vette őket egy királyi hercegnő ruhatárából.

      – Hogyhogy?

      – No, hát nem vesz mindent újonnan, azt nem lehet, nagyon sok kell. Ő egy ezerforintos ruhát megvesz kétszázötvenért, ha előbb egy udvari bálon viselték. Arra külön alkuszok vannak.

      És próbálták a királyi hercegnő ócska ruháit e két lázas, életre vágyó, kíváncsi és csodálkozó diákleány. Szinte elfulladtak a gyönyörűségben, amint egyre nyilvánvalóbb, teljesebb, ismerősebb lett előttük a saját szépségük, amivel olyan keveset foglalkozhattak eddig. Csak ez a titka hát? Ezért olyan istenien lengék, rafináltan hatásosak, gyönyörűen harmonikusak a nagy színésznők, nagy kokottok és előkelő dámák. Most jöjjenek és nézzék meg őket! És rejtett, névtelen keserűség szorongatta a torkukat, amint sietve dobálták egymásra a brokátot, csipkét, selymet. A jó Liza pedig belemelegedett a régi művészetébe; egy mozdulattal igazított a hajviseleten, tragikusan feltornyozta, kacéran bodrozta, vagy komolyan, szendén lesimította. Kezébe mintha visszatért volna a régi lendület, az alkotás régi láza – boldog volt.

      Most egyszerre lettek készen mind a ketten, és együtt álltak a tükör elé. Csirén halványkék pongyola volt megint, és látni lehetett, hogy e bő és lenge színes leplek alatt virul ki legszebben sajátos alakjának minden rejtelme. A ruha nagyon könnyű kék selyem volt, tele pazarolva pompás, elefántcsontszínű csipkével, a hajába pedig kék szalagot csavart, görögös abroncsként átfogva a homloka körül. Klára a Stuart Mária zöld bársonyköntösét viselte, hátul felcsapott fehér nyakfodorral, csillogó aranydíszítéssel és sötét hajában hamis gyémántokból fűzött rezgő diadémmal. Kezet fogtak, és önfeledten bámulták önmagukat…

      És akkor valahol zörrent egy ajtó, valaki bejött, akinek kulcsa van a lakáshoz, valakinek a léptei bizonytalanul közeledtek a sötét gyermekszobán át, az ebédlőben felcsavarták a villanyt.

      – A báró! – suttogta Liza elhűlve, és rémülten meredtek az ajtóra mind a hárman.

      Azután kinyílt, és egy jó növésű, kellemes arcú, negyven év körüli úriember mosolyogva nézett végig rajtuk.

      Mit volt mit tenni!? A furcsa öltözetben félig szégyenkezve, félig jókedvűen léptek előre, és Klára kezet nyújtott.

      – Aá! Maga az, kislány, a feleségem unokahúga, ugye?

      – Igen… és ez a társam. Irén. Én nem tudom, hogyan mentegessük magunkat, de…

      – Fölösleges – mondta a báró komolyan, amíg szinte mókás, hódoló tisztelettel köszöntötte Csirét. – Fölösleges! Igazán, csodálatosan szépek mind a ketten.

      – Nagyon szégyelljük magunkat, báró úr – csilingelte a szöszke, kék szalagos leány —, de hát ez megtörtént. Lizi nem tehet semmiről. Mi erőltettük.

      – Nem, a báró úr nem fog elárulni minket – mondta Klára meggyőződéssel, és előkelő szépsége tudatában kiegyenesítve gyönyörű alakját, a szék karjához támaszkodott.

      – Elárulni! Még csak az kellene, Klárika. Jellemtelenség volna! Azután ezekre az ócska ruhákra csak különös megtiszteltetés, hogy maguk beléjük öltöztek. Én pedig bocsánatot kérek, hogy megzavartam.

      A példásan udvarias idegen ember diszkrét, természetes hangján beszélt, de a pillantása valami finom, elégedett gurmandériával nyugodott a két, egymástól annyira előnyösen különböző, női alak jellegzetes vonalain.

      – Hanem mi most már sietünk is innét, nehogy meglepjen a néni.

      – Sőt! – mondta a báró jókedvű szívélyességgel. – Meg fogják várni a nénit, azután ő a kocsiján majd beküldi magukat abba a leánykasba, vagy mi a neve.

      – De igazán sietni kell nekünk.

      – Szó sincs róla. Most kilenc óra, és egyedül úgyse mehetnek… foglaljanak csak szépen helyet.

      – Hát jó, felvesszük a rendes ruhát.

      – Majd ráérnek, maradjanak így még! – kiáltott önkéntelen élénkséggel a férfi, azután hirtelen hozzátette: – Nem maradok itthon sokáig, de egy teát megihatnánk együtt. Fél tízkor úgyis el kell mennem, akkor azután nem zavarom többé.

      Leültek egy kis pipereasztal köré, a háziúr megigazította a vörös lámpaernyőt, Liza pedig a tea után nézett.

      Egyedül maradtak, és amíg a székükben hátradőltek, mindegyik ugyanazzal a gondolattal foglalkozott. A szituáció különlegessége izgatta őket kissé, bár a férfi természetes udvariassága, szinte rokoni szívélyessége élét vette a dolognak. De mégis együtt voltak, rejtett szobába elzárkózva, furcsa, színpadi öltözetben, ők, a két naiv és csak elméletben kitanult intézeti leány és egy csaknem idegen, csinos és előkelő férfi. Csirének eszébe jutott, hogy a kíséretlen színházba menés ehhez képest kismiska.

      A háziúr kezdett szóhoz, amíg felszolgálták a teát és a hideg sültet. Abban a leereszkedően tiszteletteljes, hűs és közömbös hangnemben kezdte, amellyel az ő osztályában meg szokták különböztetni a polgári nőket a rangjukbeliektől és a társaságon kívül levőktől, akikkel bizalmaskodni lehet. Idővel – ki СКАЧАТЬ