Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ az bizony baj volna… Akkor fuccs a színház. Mert azt el is felejtettem mondani, hogy nekem csak nyolcvan krajcár pénzem van.

      – Nekem annyi sincs. Akkor visszamegyünk az internátusba, legalább nem lesz semmi bajunk. Hátha megtudnák és kidobnának.

      – Örökké attól a kidobástól szepegsz. Akkor is megélnénk… Járnánk a menzába enni, és órákat adnánk.

      – Tudom is én, talán nem is mernénk úgy élni… Nem hallasz semmit?

      – Az ördögbe, a házvezetőnő akkor is itthon van. Újra csengetünk!

      – Házvezetőnőt is tartanak?

      – Kell. A néni ura, a szegény báró, csak nem dajkálhatja a négy kicsit.

      – Hány cseléd van azonkívül?

      – Az inassal három. Egy kicsit lomposan megy náluk minden, és az lop, aki akar. Te is lopj fényképet majd, azt úgyis ingyen csinálják Terézia néninek. Majd lopok neked a “Kék tiará”-ból.

      – Mennyi fizetése van őméltóságának?

      – A színháznál nyolcezer, de az majd mind ruhára kell. De valamije van az urának is még; az adósságból kilátszik a berentei földek egy csücske. Különben a bárónak most valami nagyon elegáns, lustálkodó hivatala is van a Sport Clubnál.

      – Milyen ember?

      – Én még csak vagy kétszer láttam, akkor sem igen kegyeskedett észrevenni. Tudod, ő olyan furcsa félmágnás, maga se tudja, hogy kikhez tartozik, színészek, urak és zsokék közt forgolódik, és mondják, szereti a szép asszonyokat. Különben ő soha sincs itthon ilyenkor.

      – Már jönnek!

      Csodálatosan kopogó, ritmustalan lépések közeledtek; a neszük olyan volt, mint a félrevert harang szava.

      – Mondom, a házvezetőnő, a sánta Liza – suttogta Klára, és előre lépett be a kitáruló ajtón.

      – Terézia néni itthon van?

      – Jé – sivított a madárarcú, sánta leány az előszobában. – Klára kisasszony! Tessenek begyünni! Csak magam vagyok, a méltóságának most esti próbája is van a “Mária” miatt, azután játszik is ma, csak tizenkettőkor jön haza. Talán összetalálkoznak valahol a báró úrral és együtt… Tetszett hallani? Az Ináncsyné szerepét is ő kapta most… Könnyű neki!

      A másik leány, a szőke, még a lépcsőházban volt, és elszontyolodva szólalt meg:

      – Akkor hát ne menjünk be mégse!

      Klára bizalmaskodva ölelgette meg a vén leányt.

      – Lizike – mondta —, ez itt a barátnőm, Lizike. Irénnek hívnák, de ő úgy affektálja, hogy Csire, és azt úgy kell írni, hogy Chyre. Most bemegyünk, és a maga vendégei leszünk.

      – Pompás lesz. Még fél hét sincs… Főzök teát, van fácánmaradék meg befőtt, jó?

      – Nagyon jó – mondta Klára, és elgondolkozott. Azután hirtelen megcsókolta a kis csúnya Lizát. – Vagy tudja mit, aranyos Lizike: most váltsa be a szavát, amit már régen megígért. Most előszedi és megmutogatja nekünk a ruhákat, mind a színházi ruhákat.

      – Jó – mondta kicsit habozva a másik —, hanem vigyázni kell. Tessenek! A téli felsőt hagyják az én szobámban.

      Csire már akkor elsurrant előlük, és bent, a kicsi japáni szalont nézegette apró, műértő nefelejcs-szemével. A rizspapír valódi, a porcelánok is, egy nagy kerek bronztálca gyönyörűen van metszve, de a lakkos gyöngyházas holmi haszontalanság.

      – Csire, jöjj… Siess!

      Lábujjhegyen mentek át a félsötétes hálószobán meg a másikon, ahol négy pompás gyerek szuszogott édesen a kicsi ágyakban, és meleg, gyönge emberpárák szálltak fel a szappanos vízben megfürösztött egészséges, csöpp testükről. Az ebédlőtől avult keleti szőnyegfüggöny zárta el a ruhatár ajtaját.

      És előkerültek sorba, mind.

      A nagy szárnyas tükör elé, kicsi török díványra telepedtek, és a fal mellett sorba állított széles, lapos szekrényekben motozott Liza. Először egy halovány gyöngyszínű köntöst húzott elő. Csodálatosan puha szövet volt, bő, gyűrött kinézésű, és lógó, nyitott ujjaival, mintha félbehagyottan szabadult volna el a szabóasztaltól. A két leány közömbösen dicsérgette.

      – Micsoda? Tessék csak felpróbálni! – nevetett Liza, és gyors, ügyes mozdulattal széttárta, a Csire vállára kapcsolta a ruhát. Akkor a halványan árnyalt redőket sugáralakban összeszedte, előre húzva fölcsípte kissé, és a leány kezébe adta. Lizán meglátszott, hogy színházi öltöztető volt a jobb időkben, diadalmasan mutatott a tükörbe.

      Csire, az apró szőke teremtés felkiáltott örömében. Bájos Terpsychore-modell lebegett előtte, pompás, telt formái előnyösen megnyújtva kissé az ívbe futó vonalak hullámaiban, karcsú bokája körül ezer selyemfodor, mint egy nagy, világos mákvirág gyűrött, duzzadó kelyhe arányos, kicsi keble alatt rafináltan naiv empire szalagcsokor.

      – Istenem, istenem! Én mindig azt hittem, hogy köpcös vagyok!

      – Lehet, hogy az, fűzőben – hagyta helyben Liza, és újra a szekrénybe nyúlt. – De ez már Klári kisasszonynak való.

      Most sötétvörös lovaglóruha volt a kezében a “Szegény ifjú történeté”-ből, és Klárának le kellett vetni a ruháit, hogy magára kapcsolja.

      Valamikor vidéki színésznő korában viselhette ezt még a báróné, mikor ő is olyan karcsú és egyenes volt, mint most az unokahúga. Hanem a szabása kitűnő! A leány kissé hosszú nyakát magasan befödte, és gyönyörűen simult domború mellcsontjaihoz, izmos vállához, a színe pedig élénk reflexet vetített a halványbarna arcbőrre. A rövid uszályt valami született, kissé merev előkelőséggel csapta félre, és a tükör elé állt. A szeme csillogott, keskeny száját még jobban összeszorította, és szótlanul bámult. Azután hirtelen szétnyitotta a kapcsokat, és lehúzta a ruhát magáról.

      – Mi haszna? – mondta halkan, keserűen.

      – Te még viselhetsz ilyet! – szólt Csire. – Majd ha módos orvos leszel, egész rendszeresen csinálhatod a lovaglást.

      – Egyik oláh faluból a másikba, a húszkrajcáros receptekért ott a hazámban, ahol a javasasszonyok bölcsebbek lesznek nálam.

      – Városba is kerülhetsz. Meg hátha elvesz valami nagyúr!…

      – Ejh!…

      Most megint Csire következett. Fehér és bő ruhát kapott, kislányosan rövidet és merev, nehéz posztóból valót, mintha konfirmációra készülne, Az ujjai hegyét imára kulcsolva az ajkához kellett emelni és belemosolyogni СКАЧАТЬ