És mégis mozog a föld. Mor Jokai

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ nehéz dolog, nagyon nehéz dolog; nem ígérhetek semmi bizonyosat.

      – No, csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.

      – Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is, domine frater Kálmán, fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban, s Tóth uram írja alá. Én pedig megírom a nyugtatványt erről a kis pénzről.

      Ez volt tehát az a „kis pénz”, amit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.

      Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.

      Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odábbállt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, aminek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az íróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.

      Akkor aztán szaladt a félbehagyott információt folytatni.

      Amint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, ami szemét megszúrta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyű, amilyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági díjt a patvarista számára.

      Kálmán felbontá, mi az. Egy kétgarasos volt.

      Hogy felugrott a helyéből mérgesen!

      Hiszen az is nagy bosszúság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy kétgarasost! Egy vastag veres rézpénzt!

      Hogy nem ütheti a hátához!

      Tréfálni akart a gazdag paraszt, vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos karakterét?

      Ez már mégis nagy bosszúság!

      Most már hova szaladjon utána?

      Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a kétgarasos.

      Amint efölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.

      – Szabad!

      A kopogtatás ismétlődik.

      – Szabad már!

      Meg újra kopogtatnak.

      – Ejnye, ki az már?

      Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, aki nem tud bejönni? Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hétgallérú köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette, és a kezében tartja. Kopasz fejének haja szálai hátulról előrehúzva takargatják mostohául a deficitet. Arcának soványsága azt látszik hirdetni, hogy íme egy ember, aki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyírva, s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.

      Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással mondja:

      – Alázatos szegény szolgája az úrnak.

      Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentúl minden kopott külsejű látogatóval a legnyájasabban bánjék, s annálfogva még annál is szerényebben viszonozza:

      – Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?

      A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmesen:

      – Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális úrhoz?

      Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben:

      – Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.

      A szerény látogató erre valódi ínséges szupplikáló hangon könyörge:

      – S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?

      – Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal.

      A kis kopott ember azalatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.

      – Egyébiránt mit kíván uraságod a principálisomtól? – kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.

      A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát s két tenyerét egymás fölött simogatva nyögé ki:

      – Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.

      No, biz ezt Kálmán is hamarább kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, akik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába; először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s akiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egypár krajcárral, ahogy éppen kedvében találják.

      Nosza eszébe jutott az elkárhozott kétgarasos.

      Menten sietett az íróasztalához, s aztán nagylelkű pártfogói arccal jött vissza az öreg úrhoz.

      No, hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám – szólt markába nyomva a két garast, mármost az isten áldja meg békével.

      Az öreg nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.

      – Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifjú úr gráciáját. Az isten adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos szegény szolgája.

      Még a becsukott ajtón kívül is hálálkodott. Kálmán utánanézett az ablakon. Az öreg úr még az utcán is levette a kalapját előtte, mikor az ablakban megpillantá.

      Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.

      Egy óra múlva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni a hajdúnak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt ebéden.

      – Nem keresett valaki azalatt? – kérdezé azután Kálmántól, amint benyitott.

      – Valami kéregető. Elutasítottam – felelt Kálmán, fel sem nézve az írásból.

      Korcza úr át sem öltözött, mikor hazaérkezett, sőt még a kopott bőrsipkája helyett is a hímzettet nyomta a fejébe.

      Kis idő múlva megint hangzott az a gyanús kopogtatás az ajtón, háromszor egymás után, s a sok „szabad! tessék! herein!” biztatásra végre ki is nyílt az ajtó, s nagy alázatosan tolakodott СКАЧАТЬ