És mégis mozog a föld. Mor Jokai

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ hagyta ezt a szép instrukciót mind a fejére kiönteni, s nem tett ellenészrevételeket: ismerte már a principális furcsa szokásait.

      Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.

      Először is ő volt legelső felkelni a háznál, s mire a hajdú felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az irodába került, ő már régen ott ült az íróasztalnál, és dolgozott. Nem is járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.

      Élvezte az egyedüllételt.

      Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy saját szobája legyen.

      A második aztán az, mikor saját kenyere van.

      Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, ami után oly régen vágyott, hogy van egy kis félreeső odúja, kertre néző ablakkal; ahol senki sem gondoz rá, nem lesi, nem becézi, ahol átadhatja magát annak a gyönyörnek, amit gazdag kedélyeknek az egyedüllét nyújt.

      Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátramehet kis szobájába, bezárkózhatik, előveheti ládája fenekéről rejtegetett kincseit, az átokkal tiltott verseket, elolvashatja őket fennhangon, deklamálhat, lelkesülhet, könnyezhetik: senki sem látja meg. Írhat újat. Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas pátosz hangján; kacaghat a humoros helyzeteknél: nem leskelődik utána senki, aki azt kérdené: megbolondultál-e?

      Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű jeleneteket saját drámáihoz, fantasztikus alakokat: miket nagyon szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, írásnak; a kard is a maga helyén, mintha nem is harcolt volna azelőtt egy órával Csák Máté kezében Róbert Károly ellen!

      Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!

      Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép. Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza úrral, ki nagy uradalomnak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre, s oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két parasztnak, amiknek a vége rendesen az, hogy egy se kap semmit. Vannak azután megint másforma perek, amikben mind a két paraszt kap valamit: mogyorót – a fáját.

      Az ilyen pereket nemigen szerette Kálmán, mert neki kellett rendesen a deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat, ami nem az ő kedélyéhez való mulatság volt.

      Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak, hogy ő már hazamegy, s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor éppen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott olyan jól fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hagy ne menjen el, holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, aki egy olyan gyönyörű teremtés, aminőt még sohasem látott; aztán mindennap a tiszttartónál szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig, s dirigálta a streich-terzettet, vocal-solo kísérettel reggeltől délig – hanem a szép tiszttartóleány nem érkezett meg.

      S ezzel a biztatással még néhány napig ott tartották: a szép tiszttartóleány még akkor sem érkezett meg; valószínűleg nem is volt a világon; hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papírba tekert csomagot nyújta át titokban a dominus fraternek, mint „diurnumot”, mit az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta: „Megérdemlette, domine frater, azért a közrend és törvény érdekében elnyűtt sok mogyorófáért.”

      Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban, talált benne öt szem mogyorót. Tehát ötnapi hivatalos fáradságáért kapott öt szem mogyorót meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai világban azt a diurnumot kevesellnék.

      De hiszen Kálmán nem volt szorulva az akcidenciákra. Korcza úrnál ott hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy húszast sem kért ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze, s jól tud vele gazdálkodni.

      Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni, melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak, s azt ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólít egypár írnokot, hogy segítsenek a leírásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt hallá, hogy majd leírják azt ők maguk ketten Sándorral, nem kell osztozó. Le is írták az okmányokat reggelig, s a húsz forinton megosztoztak.

      Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.

      Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonnyal.

      Minek következtében azután nemsokára kapott Kálmán hazulról egy ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint meg ezek a sorok:

      Te kevély Kámbizes!

      Csak nem akarsz ahhoz a pénzhez nyúlni, amit Korczának küldtem számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No, hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd meg.

      Alázatos szegény nagyanyád

      Erzsébet

      Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?

      Nagyanyjának csak a virágoskertjében volt még öröme. Tavasszal már kezdődött a tulipánidény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő tulipánokat, miknek szirma rózsaszínű, zöld szegéllyel s sötét csokoládészín és sárga csíkokkal, azóta egészen elromlott a kedve. Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni, s darabja öt forint. Ily tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörűségére ki nem ád.

      Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb legyen, a megszerzett húsz darab tulipánhagymát Béni bácsinak küldé, azzal az utasítással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama tulipános virágágyába.

      Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény. Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerű tulipánhagymát kiásott az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott tőle, hanem elmúlt az magától.

      Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyílni, amikről semmi tudomása nem volt.

      Persze Béni bácsi csak kacagott és táncolt, mikor vallatóra fogták, hogy mint kerültek ezek oda.

      A legközelebbi havi pénzét aztán a következő sorok kíséretében kapta Kálmán:

      Te csúf ember!

      Azt gondolod, nem kitaláltam, СКАЧАТЬ