Edes Anna. Kosztolanyi Dezso

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ erre még nem tartotta elérkezettnek az időt.

      Az asszony azonban oly eréllyel, melyet nem lehetett volna várni, fölugrott, az előszobába ment, hogy a házmestert kiutasítsa.

      Ebben a pillanatban az elhagyott, oly sokáig halott lakáson végigreszketett a villamoscsengő szava. Diadalmasan és ünnepien, keményen és élesen csörömpölt, életkedvet, reménységet keltve. Ez a friss, vidám acéltrilla lelket öntött beléje, átjárta minden falát, öntudatra ébresztette az egészet.

      Vizy benn az ebédlőben gyönyörködve hallgatta. Felesége Katicát kereste, de látta, hogy megint kérdezés nélkül szökött ki éjszakára.

      – Kész – újságolta Ficsor, s lehajolt, elkapta kezét, és ezúttal sikerült megcsókolnia.

      Visszavitte a létrát. Majd sejtve, hogy csengettyű és a kézcsók még nem elegendő, vakmerő bizalmassággal, mint aki valami titkot közöl, a közelébe lépett, és csaknem a fülébe súgta:

      – Méltóságos asszony – szemét a földre sütötte —, volna egy lány.

      – Micsoda?

      – Egy cselédlány.

      Vizyné azt hitte, hogy a füle cseng, hogy nem jól értette. Rátekintett a házmesterre, mély, titkolhatatlan érdeklődéssel. Szeme fölragyogott. Nagyobb örömet akkor sem érezhetett volna, ha egy gyémánt nyakéket ígérnek neki.

      – Pesti? – kérdezte.

      – Dehogy. Balatoni. Parasztlány. A rokonom.

      Az asszony fölizgatódott. Mindig ilyen kéz alatt szerzett lányokról álmodozott, de ilyeneket eddig még soha senki sem ajánlott.

      Bűnnek tartotta volna, hogy a fontos kérdést kutyafuttában vitassa meg, ezért a házmestert a konyhába intette, leültette az asztalhoz, ott a lobogó gyertyavilágnál gyóntatta, hosszan tárgyalt vele, egészen megfeledkezve az uráról.

      Ficsort maga kísérte ki.

      Aztán visszatért a konyhába. Az asztalról két ujja hegyével fölemelte Katica zsebkendőjét, megszagolta, undorodva a földre dobta, félretolta kézitükrét, becsukta a vakudvarra néző ablakot, s a vacsorakészítéshez látott: kenyeret pirított, teavizet forralt.

      FANYAR VACSORA

      Vizyné látván, hogy a külső ajtónál senki sincs, bement az ebédlőbe.

      – Mit akarsz?

      – Csak próbálom – mondta Vizy. – Szól.

      – Hallom.

      – Megcsinálta?

      – Hallod.

      – Remélem, nem mondtál neki semmit.

      – Nem. Hagyd már – rivallt rá az asszony, mert Vizy még egyre nyomogatta a csengettyű gombját. – Mit játszol? Olyan vagy, mint egy gyerek.

      – Éhes vagyok. Vacsorázni szeretnék.

      – De kinek csöngetsz?

      – A Katicának.

      – Őnagysága már réges-rég elment.

      – Hová?

      – Hová? Hát oda, ahova rendesen. Lófrál.

      – Most?

      – Most hát.

      – De ma senkinek sem szabad az utcán járni.

      – Bánja is ez. Megjött a Lajos.

      – A Hack?

      – A Hack. Az uszállyal.

      – És mikor jön haza?

      – Nem kötötte az orromra. Majd éjfélkor – fakadt ki Vizyné, s hogy izgassa magát, tódította —, majd valamikor hajnalban.

      – Vitt kulcsot?

      – Azt hiszem.

      – Mondhatom, kellemes – szólt Vizy. – Roppant kellemes. Nyitott ajtónál aludni. Akárkit behozhat.

      – Érdekes vagy. Úgy teszel, mintha először történnék. Nevetséges vagy – és ingerülten sarkon fordult, becsapta maga után az ajtót, amint Katica szokta.

      A konyhában dobálta az edényeket, csörömpölt. Olykor szüksége volt ilyen érzelmi kitörésekre. Miután belefáradt abba, hogy urával együtt mint szövetséges vitassa meg életük nagy, sohase szűnő gondját, efféle zendülésekkel adott kifejezést bosszúságának, pár pillanatra úgy tüntetve föl a dolgot – legalább önmaga előtt —, hogy az ura az oka az egésznek.

      Fatálcán bevitte a vacsorát: egy findzsa teát, pár szelet pirított kenyeret, a vajat, melyet délután szerzett.

      Vizy, aki délben csak tökkáposztát evett s egy darabka marhamájat, a híg, fűzöld teára pillantott, a gyanús, fekete-sárga kukoricakenyérre, melyet a pirítás se tett kívánatosabbá. Fanyalogva érdeklődött:

      – Más nincs?

      – Mi volna.

      – Nem is terítesz?

      – Hiszen este nem szoktunk.

      – Mindegy – hagyta helyben Vizy. – Jó így is.

      Fejét tenyerébe temette, mint amikor valami nem volt rendben a háztartásban. Sokáig nem beszélt. Gondolatban már kívánta a fehér abroszt, a rózsás porcelántányérokat, az ezüstkéseket, a metszett borosüvegeket, melyek hajdan ragyogtak ezen az asztalon, hogy vacsorákat adtak minisztériumi barátainak.

      – Te nem eszel? – faggatta feleségét.

      Vizyné csak ritkán vacsorázott. Évek óta ideges gyomorbajban szenvedett. Betegsége a bolsevizmus alatt a sok izgalom folytán rosszabbra fordult. Gyomrában savanyúságot érzett.

      Elővett egy papírdobozt, kiöltötte vérszegény nyelvét, rátett három sötétzöld labdacsot, leitta egy pohár vízzel, s összeborzongott.

      Annál inkább nekilátott az ura. Az egészséges férfi mohóságával ropogtatta fogai alatt a kiszáradt, keserű-édes kukoricakenyér szeletkéket, melyekre csakhamar fölkente az öt deka vajat. De máris elfogyott minden. Kopogott a szeme. Kavargatta teáját, zaharint dobott beléje. Cukor híján a zaharint is szerette. Legalább édes volt.

      Amíg nagy zajjal hörpintgette teáját, Tatár Gábor kollégájával való találkozását mesélte el, akitől az Úri utcában megtudta, hogy vége, hogy végre vége van, vége. Vége a szociális termelésnek, a forradalmi öntudatnak, nem zaklatják többé a tisztességes, dolgozó polgárságot.

      Vizy СКАЧАТЬ